Az érzékenyítő programsorozatunk következő állomása a kecskeméti Piarista Iskola volt, itt két órát is tartottunk egyhuzamban (7. és 10. osztály).
Több szempontból is kihívást jelentett ez a nap. A gyors „felmérésből” kiderült, ezek a (kamasz)gyerekek többsége még nem találkozott hallássérülttel, így – mint ahogy az ismeretlen világgal szemben szoktunk viselkedni – kissé zárkózottabb hozzáállást tapasztaltam. Az osztály létszáma is magasabb volt az előző alkalmakhoz képest (35 fő), ezért fokozottabban kellett koncentrálnom. A tornaterem technikai adottságai miatt is jobban oda kellett figyelnem, hogy fenntartsam a gyerekek érdeklődését. Meg persze arra is, hogyan helyezkedem el és melyik eszközömet hova teszem.
Még a társadalmi szemléletformáló programunk megkezdése előtt tartottam attól, hogy a diákok hogy fogják fogadni a szokatlan kiejtésemet, ezért a biztonság kedvéért a különböző fogyatékossági típusokat bemutató, kiscsoportos beszélgetésekre „lestoppoltam” Erát. Megnyugtatott, hogy számíthatok rá, ha kommunikációs probléma merülne fel. De annál nagyobb büszkeséggel tölt el, hogy a gyerekekkel hamar megtaláltam a közös hangot. Arról nem is beszélve, hogy hullafáradtak voltak (az utolsó órán „kínoztunk” őket). Ez hatalmas fejlődés és sikerélmény számomra, hiszen még a cochleáris implantációs műtét előtt sokszor okozott komoly nehézséget egy kiló kenyér kérése az eladótól. Azóta halló, felnőtt közönség előtt többször tartottam előadást (pl. konferencián), de gyerekek számára még nem (leszámítva a hallássérülteket).
Egyes tanulók visszajelzése meghatott! Néhányan a bemutató után és az iskola épülete előtt is odajöttek hozzánk elbúcsúzni. Sőt, a miközben Csabával várakoztunk a vasútállomáson, az egyik gimnazista srác felismert minket, akivel a vonat érkezéséig elbeszélgettünk.
Ezúton is köszönjük az Iskolának a képeket!
