A mi párosunk

Súlyos hallássérüléssel (siketen) születtem. Kicsi korom óta nagy szerepet játszik az életemben a kutya. Háromévesen, egy nyári napon felfedeztem egy autó alatt fekvő lesoványodott keverék kutyust. Már a találkozás pillanatában összenőttünk, pedig én akkor még beszélni se tudtam. Ötévesen mondtam ki az első szavamat, de a kutyámmal tökéletesen megértettük egymást. Tapsi bizonyos értelemben hallássérült-segítő kutya volt. Mivel sülve-főve együtt lógtunk, ha a kert végében játszottunk, szüleimnek csak az ő nevét kellett kiáltaniuk, hiszen tudták, hogy én úgyis beszaladok hozzájuk – Tapsi nyomában. Ez így zajlott 17 éves koromig. Tapsi kutyám halála után, – így utólag nézve – túl sok időt töltöttem el szerető négylábú társ nélkül. Talán azért nem mertem belevágni egy újabb kutyás „kalandba”, mert úgy éreztem, nem vagyok képes megint egy ilyen veszteséget és fájdalmat elviselni. Nehéz volt megbarátkoznom azzal a megváltozhatatlan ténnyel, hogy az ember legjobb barátja túlságosan rövid földi lét után örökre eltávozik. De négyévnyi „kutyamagány” után tudatosult bennem Gerald Durrell szavainak igazsága: ”A kutyák, akikkel megosztható a létezés, különös és csodálatos lények, s nem lehet teljes az élet kutya nélkül…”!

Mindig is imponált nekem a golden retrieverek vidámsága, barátságossága és a rendkívül optimista „életfelfogása”. Rengeteget kutattam, de laikusként végül egy érdekes szempont alapján választottam tenyésztőt: a Faithful Eyed kennelben (Dunaegyháza) azt mondták, hogy bármennyire szeretném, 8-9 hetes korukig biztosan nem adják oda a kiskutyákat, mert addig csakis a mamájuk mellett a helyük. Ez, a számomra nagyon szimpatikus hozzáállás jobban megérintett, mint az, hogy Kuku milyen díjnyertes felmenőkkel rendelkezik. Több olyan tenyésztővel találkoztam, aki a lehető leggyorsabban meg akart szabadulni a kölyköktől.

A kiskutyákat 4 hetes korukban látogattam meg először, még ma is emlékszem, hogy az izgatottságtól nem bírtam aludni éjjel: nagyon ideges voltam, hogy fogok én jól dönteni? De szerencsém volt, Kuku jelentősen megkönnyítette a dolgomat: ő választott ki engem, úgy éreztem, hogy már akkor kialakult közöttük egy kötelék. Amikor közeledtünk a kennel felé, minden kutya elmenekült, véletlenül mindegyiknek éppen az érkezésünkkor akadt valamilyen sürgős, fontos dolga. Azonban Kuku odajött hozzám, először leült és „kérlek-vigyél-haza”-tekintettel nézett fel rám, és amikor leguggoltam hozzá, befészkelte magát az ölembe (még ma is, 32 kilósan el szokta játszani ezt a jelenetet). Szerelem volt első látásra. Nyolchetes kora óta csak néhány napot töltöttünk külön, és azt mind a ketten nagyon nehezen bírtuk.

Mindig is ámulattal néztem a különlegesen képzett (pl. vakvezető, mentő-, nyomkövető) kutyákat. Évekkel ezelőtt egy kanadai barátunk mesélt arról, hogy ott már sikerrel alkalmazzák a „halló-kutyákat” (hearing dogs), egy ilyen kutyusról készült videóval pedig egyenesen megbabonázott. Annak ellenére, hogy nem mertem abban reménykedni, hogy nekem ilyen csodában lehet részem, elkezdtem keresgélni. Többször felvettem a kapcsolatot egy segítőkutyák kiképzésével foglalkozó, elismert szervezettel (mielőtt eldöntöttem, hogy milyen fajta kutyát szeretnék, kölyökkutya-választás előtt, Kuku 10 hetes, pár hónapos, majd kb. egyéves korában), de mindig azt az információt kaptam tőlük, hogy hazánkban még nem indult el a hallássérült-segítő kutyakiképzés, ezért sajnos még magántanítványként sem tudnak minket vállalni – Kukut meg se nézték. Szomorúan, de tudomásul vettem, hogy nekem nem lesz segítőkutyám, Kuku „csak” a lelki társamként fog funkcionálni. Kuku hiperaktivitását látva azzal próbáltam megnyugtatni magam, hogy úgyse lehetne egy ilyen felelősségteljes feladatot rá bízni. Bár Kuku már akkor is érezte, hogy rossz a hallásom, például ha hazajött valaki, addig nem ment ki üdvözölni őt, amíg fel nem jött a szobámba szólni nekem (érintéssel jelzett).

A következő fordulópont akkor következett el az életünkben, amikor 2009 nyarán egy kutyás táborban közös ismerősünk bemutatott Ricsinek, a NEO Segítőkutya Egyesület kiképzőjének, akivel telefonszámot cseréltük. Kuku ekkor már két éves múlt, ezért – hiába jártunk folyamatosan a Hidegkúti Kutyaiskolába, és tettünk sikeres engedelmességi vizsgát – nem hittem komolyan abban, hogy különösebb folytatása lesz a segítőkutya-projektnek. Szeptemberben Ricsi meglátogatott minket, beszélgettünk, a találkozásunk alatt az én energiabomba Kukum borzasztóan viselkedett. Mai napig se tudom, hogy mit látott bennünk Ricsi, de kimondta a varázsszót: PRÓBÁLJUK MEG! Innentől kezdve gyökeresen megváltozott az életünk. E-mail-váltásokkal, mindennapos gyakorlásokkal, sikerélményekkel és nehézségekkel is teli hónapok következtek (Ricsivel két-háromhetente találkoztunk személyesen).

A közös munkánk eredményes volt: Kuku már tavaly (2010) április óta magabiztosan és megbízhatóan szól nekem, ha valamilyen zaj hallatszik! Amióta Kuku költ engem, sose késtem el a munkából. Rettentő büszkén használom Kukut „demokutyának”, élő produkcióval és a róla készült videókkal szoktam dicsekedni azoknak az ismerőseimnek és barátaimnak is, akik egyáltalán nem biztattak, most pedig csodálattal nézik Kuku teljesítményét!

Kuku rengeteget jelent nekem. Mellette biztonságban érzem magam, tudom, hogy mindig figyelmeztet, ha fontos esemény történik, például valaki csenget vagy kopog, szól a telefon, a riasztó vagy a vekker. Maximálisan megbízom benne. Tudom, hogy ha ő nyugodt, akkor nekem sincs aggodalomra okom, mert nincs baj. A biztonságérzetemmel együtt a magabiztosságom és az önbizalmam is nőtt: Kuku segítségével önállóbb lettem. Akkor se érzem magam egyedül, amikor csak kettesben vagyok vele, Kuku szinte egy nagy baráti társaság vidám hangulatát is képes pótolni. Ő teljesen elfogad olyannak, amilyen vagyok, mindig nagyon szeret.

Kukuról gondoskodnom kell, nagy szüksége van rám, én is felelősséget érzek iránta. Mellette egyáltalán nem érzem magam kiszolgáltatottnak, mert „szimbolikusan” viszonozni szeretném az önzetlen segítségét: ő is sok törődést és foglalkozást igényel.

Kuku által nagyon sok érdekes emberrel ismerkedtem meg. Például a kutyasuliban olyan ebtulajdonosokkal találkoztam, akiknek hasonló hobbijuk van, mint nekem. Sokat szoktunk együtt sétálni és levelezni. Ha problémám van, nyugodt szívvel kérek segítséget más gazditól vagy a kiképzőktől is.

Amikor idegenekkel beszélgetek, nem a hallássérülésemen van a hangsúly, már nincsenek zavarban az emberek, át tudják hidalni a kommunikációs nehézségeket, hiszen máris van egy közös témánk: a kutya.

Kuku sokkal többet tud nyújtani nekem, mint bármelyik rezgő vagy villogó segédeszköz, hiszen nem ő nem csak egy gépként működik, hanem egy igazán érző lény. Nemcsak fizikai segítséget kapok tőle, „terápiás” hatást is gyakorol rám.

Bár Kuku már mindent megtanult, amire nekem szükségem van a mindennapok során, várakozással tekintek arra a kihívásra, hogy még mi mindent tudunk elsajátítani.

Öröm azt is látni, hogy – talán Kuku példájának köszönhetően – más egyesületnél is elkezdtek hallássérült-segítő kutyát képezni.

Kívánom, hogy sorstársaim közül minél többen részesülhessenek mindabban a pozitív élményben, amiben én!

 

 
 
  
 
 
 

Frissítés (2015.12.07.): Mák, a kölyök golden retriever is csatlakozott hozzánk, aki egy hallássérült-segítőkutya tanuló. Úgy ütemeztük a képzését, hogy Kuku nyugdíjba vonulásáig Ricsinél nevelkedik, addig továbbra is Kuku könnyíti meg a mindennapjaimat. Mire Kuku számára már fárasztó lesz ez a „munka”, Mák is remélhetőleg képes lesz segíteni nekem. Természetesen Kuku ezután is velünk marad, „nyugdíjas” és szeretett családi kedvencként.

További információk Mák érkezéséről itt találhatók.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>