Rendhagyó fogorvosi látogatás

A régi fogorvosom nyugdíjba ment, így váltanom kellett. Az új doktor úrral most találkoztam először, és nagyon meglepett a hozzáállása. Kétszer is.

Bemutatkozás és vizsgálat után, mielőtt munkához látott volna, egyszer csak így szólt:

– Eszter, ne haragudj, zavarban vagyok, hogy fel kell vennem a szájmaszkot. Ígérem, ha beszélek, leveszem, hogy jól értsd, amit mondok.

Igazán hálás voltam ezért a figyelmességért, hiszen a hallássérülésem miatt a szájról olvasásra támaszkodom. Ekkor még nem gondoltam, hogy ennél is nagyobb gesztust tartogat számomra a doktor úr.

Amikor másnapra megbeszéltünk egy új időpontot, így búcsúzott:

Olvastam a gyerekekkel a mesekönyvedet. Tudom, hogy mennyit jelent Neked egy ilyen segítőtárs. Ha nem szeretnél egyedül jönni holnap, gyere segítőkutyával! Ők bárhova bemehetnek, a jogszabály szerint, még ide is. Fontos nekünk, hogy szeressenek hozzánk járni a páciensek és biztonságban érezzék magukat itt.

Hát, így éltem a lehetőséggel, és a következő alkalommal Mákkal mentem. Az orvosok és az asszisztensek is nagyon kedvesen fogadták. Mákocska is nagyon ügyes volt, türelmesen feküdt, még a fúrógép hangja se zavarta. Persze, most nem fizikailag segített, hanem lelkileg. Kezelés közben csak a kutyámra pillantottam, és máris könnyebb volt a fogorvosi székben ülni. Elterelte a figyelmemet is: nem arra koncentráltam, hogy mit csinál a fogorvos, hanem végig az járt az eszemben, hogy milyen fantasztikus érzés, hogy elkísérhetett Mák! Köszönöm!

Posted in Kuku | Leave a comment

Kuku és Mák blogja a Joy Magazinban

Képzeljétek, a JOY Magazin olvasóinak ajánlotta a blogunkat! Nagyon örülünk!

Itt olvasható a cikk.

Posted in Kuku | Leave a comment

Mák és az immunterápia – avagy tűk, fecskendők…

Mák súlyos allergiás. Másfél éves korában diagnosztizálták a betegségét, de azelőtt is rendszeres látogatói voltunk az állatorvosi rendelőknek különböző problémákkal. Bőrgyulladás, duzzanat a combján, gennyes fülgyulladás, szemészeti problémák, vérző barna foltok a testén… Amikor az állatorvosunk – akihez Kukuval is járunk – egy szakmailag elismert bőrgyógyászhoz irányított minket, megtudtam, hogy ezek mind az allergia másodlagos tünetei voltak, és megkezdődött a célzott kezelés. Eltelt úgy még egy év, hogy mindent kipróbáltunk (pl. gyógytáp, szigorú diéta, természetes illetve gyógyszeres kezelések), de sajnos nem túl nagy sikerrel. Továbbra is ugyanúgy kínlódott Mákocskám, a vakaródzás továbbra is az alaptevékenységei közé tartozott. Csináltak neki vértesztet, amiből kiderült, hogy nem csak ételre, hanem különböző pollenekre, atkákra is érzékeny, vagyis egész évben fennállhatnak a tünetek. Ha elutaztunk, mindig egy teljes egészségügyi készlettel vágtunk neki: szemcsepp, fülcsepp, gyógyszer, gyógysampon, spray bőrgyulladásra, vatta és szer fülmosáshoz, krém… És sokszor használnunk is kellett ezeket. Többen (köztük a bőrgyógyász doktornőnk is) emlegették nekem az immunterápiát mint a legkorszerűbb kezelést, de ezt az utolsó lehetőségnek tartogattam, mert reménykedtem, hogy enélkül is meggyógyul Mákocska. A szakorvos is azt javasolta, hogy előbb próbáljunk ki más alternatívákat, hiszen az immunterápia drága és macerás „mulatság”. Ez egy orvosi kezelés, de valójában nem gyógyszert jelent, hanem az allergénekből készített oldatokkal történő injekciókúrát, melyeket vérteszt eredményei alapján készítenek el külföldön.

Szóval, sor került a vérvizsgálatra, majd kéthónapnyi izgatott várakozás után megérkeztek Németországból az oldatok. Hat kis üvegcsét tartalmazott a csomag, egy táblázat mutatja, hogy melyik ampullából mikor és mennyit kell beinjekciózni.

Az első csomag és a mindentudó táblázat

Izgultam, mert a tűfóbiám miatt meglehetősen kiesett a konformzónámból az a gondolat, hogy nekem kell Mákot megszúrnom, alkalmanként kétszer is. (A doktornő felvilágosított, hogy annyiféle hatásra érzékeny Mákocskám, hogy ezeknek ellenszereit nem tudták egy injekcióba sűríteni.)  Gyerekkoromban sok infúziót kaptam, így mindig rettegtem a tűtől. Egy vérvételre majd két hetet „készültem”, akkor is elfordítottam mindig a fejem, amikor oltást kapott Kuku vagy Mák. Így eleinte hatalmas kihívásnak tűnt, hogy rendszeresen – Mák élete végéig – beadjam neki a biológiai anyagot. De ha csak arra gondoltam, hogy Kuku és Mák mennyi mindent tett értem, rögtön tudtam, hogy én is képes leszek túllépni ezen. Egyszer csak jött egy üzenet, hogy megérkezett a szer és mehetünk betanulni.

Az első „képzésen” eleinte nagyon büszke voltam magamra, hogy végignéztem, hogyan kell egy szurit beadni, amikor egyszer csak így szólt a doktornő:

– Eszter, most gyakorlunk. Felszívunk infúziót, és kipróbálja Mákon, amit eddig látott.

Nekem csak ennyi jött ki a számom:

– Ne haragudjon, doktornő, de én még nem állok készen arra, hogy gyakorlásképpen szurkáljam Mákot.

Megbeszéltünk egy új időpontot. Elhatároztam, hogy addigra olyan magabiztosan fog mozogni a kezem, hogy már rutinosabban tudjak gyakorolni Mákon. Gyorsan kölcsönkértem egy szőrmeállatot egy kisgyerekes családtól. Majd átmentem egy barátnőmhöz, akinek cukorbeteg kislánya van (így ő sajnos gyakorlott ebben). Ő megmutatta a plüsscicán, hogy szokta csinálni. Én is kipróbáltam, akkor már nem tűnt annyira vészesnek a dolog. Egy hétig szőrmeállattal és gyakorló tűvel-fecskendővel a táskámban járkáltam: amikor volt egy kis időm, naponta egyszer-egyszer beadtam a cicának egy szurit. Közben persze reménykedtem, hogy nem látja senki ezt a furcsa jelenetet.

A kiscica, a tesztalanyom

A legközelebbi kontrollon négy szúrást kapott Mákocska: a doktornő beadta az oldatot két injekcióban, a másik kettőben infúzió volt, amit már én nyomtam belé élesben. Mák nagyon nyugodtan tűri ezt a procedúrát, egyetlen egy nehézség van a dologban. A végtelen optimizmusából és jóindulatából fakadóan, amikor fecskendővel közelítünk felé, – a szokásának híven – hátracsapja magát és vigyorogva, a farkát csóválva várja, hogy mi fog történni. Csak egy bökkenő van: a hátába kell befecskendezni az injekciót. Mákocska, azt hiszem, mindennek tud örülni. Mind a négy szúrást hanyatt fekve, mosolyogva fogadta a rendelőben. Otthon se változott a helyzet, az is lehet, hogy a kedvemért próbálja eljátszani, hogy ő rettentően élvezi ezt a „játékot”. Drukkoljatok nekünk, hogy beváljon az immunterápia!

Mák ilyen pózban szokta várni a szurikat

Posted in Kuku | Leave a comment

Eltűnt a kutyám? – az éjszaka nagy kérdése

Este, amikor lehunyom a szemem, Mák mindig mellettem fekszik a fekhelyén. Reggel is ott szundikál általában, amíg fel nem kelek. Ma éjjel felébredtem (ritkán fordul elő ilyesmi), ránéztem Mák fekhelyére, és láttam, hogy üres. Miközben kimentem egy pohár vizet inni, a szememmel pásztáztam, hogy hol alszik. Sehol se találtam. Benéztem a fürdőszobába, a nappaliba, mindenhol néztem a földön. Konyha, hálószoba… Eltűnt a kutyám! – gondoltam félálomban. Újra kerestem: fürdőszoba, nappali… És akkor egyszer csak megláttam! Mákocska a kanapén elterülve feküdt, a feje az egyik párnán, a fenekét pedig kényelmesen nekitámasztotta a másik párnának. Félig csukott szemmel rám sandított, és közben csóválta a farkát, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Olyan aranyos volt, hogy gyorsan beszaladtam a szobámba a telefonomért, és lefotóztam. Utána igyekeztem összeszedni magam és előadni, hogy mennyire, de mennyire mérges vagyok rá. Nem tudom, mennyire sikerült hitelesre alakítanom a kanapéról való dühös lezavarást… Hát, így bukott le Mákocska. Lehet, hogy nappal játssza a jó kutyát, éjjel, amíg a kétlábúak alszanak, „bulizik”, hajnalban meg szépen visszasurran a fekhelyére?

Posted in Kuku | Leave a comment

Amikor élmény a vonatozás…

Az egyik hétvégét Nyíregyházán töltöttük. Kukuval és Mákkal többször utaztam vonattal, de a mostani kirándulás maradt a legemlékezetesebb számomra. Már a jegyvásárlásnál meglepett a pénztáros. Sose volt gondunk abból, hogy – ahogy a MÁV szabályzatában is szerepel – a segítőkutyák ingyen utazhatnak. Azonban Mákkal először kaptunk külön élőállatoknak szóló jegyet, melyen ott díszelgett a felirat: „díjmentes élőállat viteldíj (segítő kutya)”. A blogbejegyzés végén bemásolok Nektek róla egy képet.

Amikor felszálltam, rögtön realizáltam, hogy reggel lévén, sikerült egy tele vonatot kinéznem. Egy asztal mellé szólt a jegyünk, de körülötte mindegyik hely foglalt volt. Mákot lefektettem az ülés alá, hogy minél kevesebb vizet zavarjon. Eleinte bátortalanul néztem a többi utasra, de ők csak dicsérték és csodálták Mákot.

Indulás után hamar megérkezett a kalauz, egy kupacnyi igazolványt adtam át neki (pl. személyi, Mák segítőkutya-tanúsítványa, a hallássérülésemet igazoló kártya). Miközben átnézte azokat a jegykezelő hölgy, mosolyogva kérdezte:
Kutya, hol van itt kutya? – kérdezte. Miután rámutattam az ülés alatt csendesen „elbújó” Mákra, ezt mondta:
– Hangjelző kutya? Nahát, én ilyenről még nem hallottam, csak vakvezető kutyákról! Ez nagyszerű!

Majd továbblépett a kalauz, aztán hirtelen megtoppant, visszafordult hozzám, és így szólt (miközben minden utas a zsúfolt vonatkocsiban próbálta minél jobban összehúzni magát):
Jaj, ne keressünk másik, nagyobb helyet, hogy a kutyuska kényelmesebben tudjon utazni? Azonnal intézkedem!
Kicsit „elszégyelltem” magam, hogy a kalauz Mák kényelméért aggódik, amikor mindenki láthatóan elég kényelmetlenül ül. Ezért ezt válaszoltam:
– Nagyon köszönöm a kedvességét. A kutya elfér itt, inkább az a kérdés, mennyire zavarjuk az útitársakat. – és körbenéztem, erre ők tiltakozni kezdtek.
Jaj, csak a kutyus ne menjen el, nagyon szeretjük! – kezdte egy néni, és a többiek is helyeselve bólogattak.

Hát, így maradtunk mindannyian a Mákkal, csomagokkal és emberekkel összezsúfolódott asztal környékén. Őszintén szólva, nekem a hosszú út hátralévő részében, amikor néha megmozdítottam az elgémberedett lábamat, azért párszor eszembe jutott, hogy vajon mekkora lehet az a hely, ahova „elköltözhettünk” volna Mákocskával… 🙂

Mák a lábak között

Kicsi hely – nagy kutya…

Mák jegyei és igazolványa

 

Posted in Kuku | Leave a comment

Kuku és Mák a Nők Lapja Caféban!

Persze, Kuku és Mák illetve a NEO-val tartott szemléletformáló programsorozat volt a Nők Lapja Caféban megjelent cikk apropója, de sok minden mást is kérdezett az újságíró, amit ritkán szoktak megkérdezni. 🙂 Köszönjük az élménydús interjút Baranyi Marcsinak! 🙂

A teljes cikk itt található.

Posted in Kuku | Leave a comment

Komment nélkül

Friss élmény egy budapesti kórház röntgenrészlegéről… Amikor behívtak, a kísérőm kezébe nyomtam a hallókészülékem (hogy véletlenül se legyen baja). A lehető legbűbájosabb mosolyommal próbáltam elmondani a két asszisztensnek, hogy hallássérült vagyok és szájról olvasással értem a beszédet. A kísérőmet hátra küldték, a sugárveszély miatt. Miután beállítottak a röntgengépbe, azt az utasítást kaptam szemből, hogy vegyek nagy levegőt és tartsam bent jó mélyen. Miközben szorgalmasan igyekeztem visszafojtani a lélegzetemet, – ismerősöm elmesélése alapján –, ez a jelenet játszódott le néhány méterrel arrébb…

Az egyik nővér kikiabált a fülkéből:

– Kész vagyunk! Most már kiengedheti a levegőt!

A másik így figyelmeztette:

– Te, tudod, nem hallja, oda kellene mennünk szólni neki!

– Majd mielőtt megfullad, csak vesz levegőt! – érkezett a kurta válasz a kolléganőjétől.

A kísérőm először köpni-nyelni nem tudott a meglepetéstől, néhány másodpercig csak szorongatta a hallókészülékemet. Majd végül ő jött ki szólni nekem. Nagyon szeretek Kukuval és Mákkal szemléletformáló programokat tartani, de nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, hiszen ezek szerint 2018-ban is szükség lesz még a munkánkra…

Posted in Kuku | Leave a comment

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet kívánunk!

                    Eszter, Kuku és Mák

Posted in Kuku | Leave a comment

Szeparációs megfigyelés

Kuku és Mák nagyon érzékenyek rám. De teljesen másképp, én vagyok az egyetlen közös pont az érzékenységükben. Nem is gondoltam volna, hogy két azonos fajtájú és munkát végző hangjelző kutyánál ennyire másképp jelenhetnek meg ezek a jelek.

Kuku nagyon magabiztos, öntudatos személyiség. Egészen addig, amíg tudja, hogy én jól vagyok. Ha velem bármi történik, összeomlik számára a világ. Például egyszer beteg lettem, a kórházba szállításom előtt ijedten hordta be az összes játékát az ágyamba. Amikor látta, hogy ezzel nem sokat segít, tehetetlenségében az ágyam mellé hányt és hasmenése lett. Remegett, mint a nyárfalevél. Amíg én a gyógyulásra koncentráltam, Kuku lábán kialakult egy csúnya gennyes, fekélyes seb. Az állatorvosok is tanácstalanok voltak, műtét is felmerült. Hónapokkal később, amikor rendbe jöttem, Kuku sebe is nyomtalanul eltűnt… Az orvosok is csodájára jártak, persze én örültem a legjobban.

Máknak pedig az a legfontosabb, hogy velem legyen. Akár itt lehet a „világ vége”, lehetek bármilyen szomorú, ő akkor is boldog, hiszem mellettem van! Kukut a szoros fizikai együttlét sosem érdekelte: simán otthon maradt nélkülem egész nap, ha tudta, hogy jól vagyok. Mákot még tavasszal egyedül hagytam a lakásban félórára, és teljesen bepánikolt. Az amúgy a végtelen nyugodtságáról híres kiskutyám felpörgött. Rágta magát, és a rövid egyedüllét alatt is átrendezte a lakást. Kétségbeesett, hogy hova tűntem. Hamarosan megérkezett a „diagnózis” a kiképzőnktől, Ricsitől: szeparációs szorongás. Érdekes, Ricsinél (egy évig nevelkedett nála), sem a munkahelyemen, sem más idegen helyen egyáltalán nem produkált ilyen tüneteket. Csak otthon. Sose értettem igazán, hogy miért pont nálunk izgul nélkülem a kutyám, hiszen a cuccaink között kellene a legnagyobb biztonságban éreznie magát. Ha Kukuval kettesben maradt otthon, akkor nem idegeskedett… Na, mindegy, úgy látszik, a kutyalélek sem logikus elvek alapján működik…

Mák amúgy egy klassz, fegyelmezett kutya. Szinte észrevehetetlenné tudja magát tenni. Úgy viselkedik, mintha jelen se lenne. Így nagyon szívesen viszem magammal bárhova, egyáltalán nem teher nekem. De azért tudom, hogy ez nem megoldás és muszáj lazítanunk a „köldökzsinóron”. Bármikor kialakulhat olyan helyzet, hogy nem tud jönni velem, ezért neki is meg kell tanulnia egyedül otthon maradni. Nem sokáig tétlenkedtünk: elkezdődött a tréning. Mákot az utcáról kamerával figyeltük, mobiltelefonon. Így ő azt hitte, hogy egyedül van, ugyanakkor szükség esetén telefonon rá tudtunk volna szólni. Fokozatosan növeltük azt az időt, amikor „nem voltam otthon” és sokszor jutalmaztuk. (A fotón éppen Ricsi a fiával „őrzi” távfelügyeleten keresztül a kiskutyámat.) Csak egy-két alkalommal játszottuk el ezt a szituációt, de nagyon ügyesen vette a lapot. Már valós helyzetekben gyakoroljuk Mákkal az egyedüllétet, az önállóságot és a függetlenséget. Drukkoljatok Ti is Mákocskának!

U.I. Azért mindkettőnknek származott kis előnye ebből a problémából. Egyrészt Mákocska sokfelé kísérhetett el engem. Másrészt én is „megtanultam” olyan helyekre is segítőkutyával menni, ahova korábban nem gondoltam volna (pl. strand, munkahely), hiszen nekem elsősorban otthon van szükségem Kuku és Mák segítségére, amikor nem viselem a hallókészüléket. Azt hiszem, mind a ketten nagyon élveztük ezt a projektet…

Posted in Kuku | Leave a comment

Boldog szülinapot, Mákocska!

Két éve nagy mákom lett: megszületett Mák! Boldog szülinapot, kiskutyám! Szerencsésnek érzem magam, hogy én lehetek a gazdád!

(Képek: 2015-2016-2017)

Posted in Kuku | Leave a comment