Amikor élmény a vonatozás…

Az egyik hétvégét Nyíregyházán töltöttük. Kukuval és Mákkal többször utaztam vonattal, de a mostani kirándulás maradt a legemlékezetesebb számomra. Már a jegyvásárlásnál meglepett a pénztáros. Sose volt gondunk abból, hogy – ahogy a MÁV szabályzatában is szerepel – a segítőkutyák ingyen utazhatnak. Azonban Mákkal először kaptunk külön élőállatoknak szóló jegyet, melyen ott díszelgett a felirat: „díjmentes élőállat viteldíj (segítő kutya)”. A blogbejegyzés végén bemásolok Nektek róla egy képet.

Amikor felszálltam, rögtön realizáltam, hogy reggel lévén, sikerült egy tele vonatot kinéznem. Egy asztal mellé szólt a jegyünk, de körülötte mindegyik hely foglalt volt. Mákot lefektettem az ülés alá, hogy minél kevesebb vizet zavarjon. Eleinte bátortalanul néztem a többi utasra, de ők csak dicsérték és csodálták Mákot.

Indulás után hamar megérkezett a kalauz, egy kupacnyi igazolványt adtam át neki (pl. személyi, Mák segítőkutya-tanúsítványa, a hallássérülésemet igazoló kártya). Miközben átnézte azokat a jegykezelő hölgy, mosolyogva kérdezte:
Kutya, hol van itt kutya? – kérdezte. Miután rámutattam az ülés alatt csendesen „elbújó” Mákra, ezt mondta:
– Hangjelző kutya? Nahát, én ilyenről még nem hallottam, csak vakvezető kutyákról! Ez nagyszerű!

Majd továbblépett a kalauz, aztán hirtelen megtoppant, visszafordult hozzám, és így szólt (miközben minden utas a zsúfolt vonatkocsiban próbálta minél jobban összehúzni magát):
Jaj, ne keressünk másik, nagyobb helyet, hogy a kutyuska kényelmesebben tudjon utazni? Azonnal intézkedem!
Kicsit „elszégyelltem” magam, hogy a kalauz Mák kényelméért aggódik, amikor mindenki láthatóan elég kényelmetlenül ül. Ezért ezt válaszoltam:
– Nagyon köszönöm a kedvességét. A kutya elfér itt, inkább az a kérdés, mennyire zavarjuk az útitársakat. – és körbenéztem, erre ők tiltakozni kezdtek.
Jaj, csak a kutyus ne menjen el, nagyon szeretjük! – kezdte egy néni, és a többiek is helyeselve bólogattak.

Hát, így maradtunk mindannyian a Mákkal, csomagokkal és emberekkel összezsúfolódott asztal környékén. Őszintén szólva, nekem a hosszú út hátralévő részében, amikor néha megmozdítottam az elgémberedett lábamat, azért párszor eszembe jutott, hogy vajon mekkora lehet az a hely, ahova „elköltözhettünk” volna Mákocskával… 🙂

Mák a lábak között

Kicsi hely – nagy kutya…

Mák jegyei és igazolványa

 

Posted in Kuku | Leave a comment

Kuku és Mák a Nők Lapja Caféban!

Persze, Kuku és Mák illetve a NEO-val tartott szemléletformáló programsorozat volt a Nők Lapja Caféban megjelent cikk apropója, de sok minden mást is kérdezett az újságíró, amit ritkán szoktak megkérdezni. 🙂 Köszönjük az élménydús interjút Baranyi Marcsinak! 🙂

A teljes cikk itt található.

Posted in Kuku | Leave a comment

Komment nélkül

Friss élmény egy budapesti kórház röntgenrészlegéről… Amikor behívtak, a kísérőm kezébe nyomtam a hallókészülékem (hogy véletlenül se legyen baja). A lehető legbűbájosabb mosolyommal próbáltam elmondani a két asszisztensnek, hogy hallássérült vagyok és szájról olvasással értem a beszédet. A kísérőmet hátra küldték, a sugárveszély miatt. Miután beállítottak a röntgengépbe, azt az utasítást kaptam szemből, hogy vegyek nagy levegőt és tartsam bent jó mélyen. Miközben szorgalmasan igyekeztem visszafojtani a lélegzetemet, – ismerősöm elmesélése alapján –, ez a jelenet játszódott le néhány méterrel arrébb…

Az egyik nővér kikiabált a fülkéből:

– Kész vagyunk! Most már kiengedheti a levegőt!

A másik így figyelmeztette:

– Te, tudod, nem hallja, oda kellene mennünk szólni neki!

– Majd mielőtt megfullad, csak vesz levegőt! – érkezett a kurta válasz a kolléganőjétől.

A kísérőm először köpni-nyelni nem tudott a meglepetéstől, néhány másodpercig csak szorongatta a hallókészülékemet. Majd végül ő jött ki szólni nekem. Nagyon szeretek Kukuval és Mákkal szemléletformáló programokat tartani, de nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, hiszen ezek szerint 2018-ban is szükség lesz még a munkánkra…

Posted in Kuku | Leave a comment

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet kívánunk!

                    Eszter, Kuku és Mák

Posted in Kuku | Leave a comment

Szeparációs megfigyelés

Kuku és Mák nagyon érzékenyek rám. De teljesen másképp, én vagyok az egyetlen közös pont az érzékenységükben. Nem is gondoltam volna, hogy két azonos fajtájú és munkát végző hangjelző kutyánál ennyire másképp jelenhetnek meg ezek a jelek.

Kuku nagyon magabiztos, öntudatos személyiség. Egészen addig, amíg tudja, hogy én jól vagyok. Ha velem bármi történik, összeomlik számára a világ. Például egyszer beteg lettem, a kórházba szállításom előtt ijedten hordta be az összes játékát az ágyamba. Amikor látta, hogy ezzel nem sokat segít, tehetetlenségében az ágyam mellé hányt és hasmenése lett. Remegett, mint a nyárfalevél. Amíg én a gyógyulásra koncentráltam, Kuku lábán kialakult egy csúnya gennyes, fekélyes seb. Az állatorvosok is tanácstalanok voltak, műtét is felmerült. Hónapokkal később, amikor rendbe jöttem, Kuku sebe is nyomtalanul eltűnt… Az orvosok is csodájára jártak, persze én örültem a legjobban.

Máknak pedig az a legfontosabb, hogy velem legyen. Akár itt lehet a „világ vége”, lehetek bármilyen szomorú, ő akkor is boldog, hiszem mellettem van! Kukut a szoros fizikai együttlét sosem érdekelte: simán otthon maradt nélkülem egész nap, ha tudta, hogy jól vagyok. Mákot még tavasszal egyedül hagytam a lakásban félórára, és teljesen bepánikolt. Az amúgy a végtelen nyugodtságáról híres kiskutyám felpörgött. Rágta magát, és a rövid egyedüllét alatt is átrendezte a lakást. Kétségbeesett, hogy hova tűntem. Hamarosan megérkezett a „diagnózis” a kiképzőnktől, Ricsitől: szeparációs szorongás. Érdekes, Ricsinél (egy évig nevelkedett nála), sem a munkahelyemen, sem más idegen helyen egyáltalán nem produkált ilyen tüneteket. Csak otthon. Sose értettem igazán, hogy miért pont nálunk izgul nélkülem a kutyám, hiszen a cuccaink között kellene a legnagyobb biztonságban éreznie magát. Ha Kukuval kettesben maradt otthon, akkor nem idegeskedett… Na, mindegy, úgy látszik, a kutyalélek sem logikus elvek alapján működik…

Mák amúgy egy klassz, fegyelmezett kutya. Szinte észrevehetetlenné tudja magát tenni. Úgy viselkedik, mintha jelen se lenne. Így nagyon szívesen viszem magammal bárhova, egyáltalán nem teher nekem. De azért tudom, hogy ez nem megoldás és muszáj lazítanunk a „köldökzsinóron”. Bármikor kialakulhat olyan helyzet, hogy nem tud jönni velem, ezért neki is meg kell tanulnia egyedül otthon maradni. Nem sokáig tétlenkedtünk: elkezdődött a tréning. Mákot az utcáról kamerával figyeltük, mobiltelefonon. Így ő azt hitte, hogy egyedül van, ugyanakkor szükség esetén telefonon rá tudtunk volna szólni. Fokozatosan növeltük azt az időt, amikor „nem voltam otthon” és sokszor jutalmaztuk. (A fotón éppen Ricsi a fiával „őrzi” távfelügyeleten keresztül a kiskutyámat.) Csak egy-két alkalommal játszottuk el ezt a szituációt, de nagyon ügyesen vette a lapot. Már valós helyzetekben gyakoroljuk Mákkal az egyedüllétet, az önállóságot és a függetlenséget. Drukkoljatok Ti is Mákocskának!

U.I. Azért mindkettőnknek származott kis előnye ebből a problémából. Egyrészt Mákocska sokfelé kísérhetett el engem. Másrészt én is „megtanultam” olyan helyekre is segítőkutyával menni, ahova korábban nem gondoltam volna (pl. strand, munkahely), hiszen nekem elsősorban otthon van szükségem Kuku és Mák segítségére, amikor nem viselem a hallókészüléket. Azt hiszem, mind a ketten nagyon élveztük ezt a projektet…

Posted in Kuku | Leave a comment

Boldog szülinapot, Mákocska!

Két éve nagy mákom lett: megszületett Mák! Boldog szülinapot, kiskutyám! Szerencsésnek érzem magam, hogy én lehetek a gazdád!

(Képek: 2015-2016-2017)

Posted in Kuku | Leave a comment

Strandolás segítőkutyával

Két barátnőmmel visszatértünk Csopakra, ahol gyermek- és kamaszkorunkban sokat voltunk együtt nyáron. Most már mi vittük el a gyerekeket (és Mákot) nyaralni. Nagy örömömre csatlakozott hozzánk az egyik barátnőm mamája is, aki annak az iskolának vezetője, ahol egy számomra mindmáig meghatározó időszakot töltöttünk el. A Gyermekek Háza a mai napig is a szívem csücske.

Gyerekzsivaj, strandolás, kutyázás, nosztalgiázás, sok nevetés, közös beszélgetések és borozgatás a gyerekek délutáni és esti alvása alatt… Pont ilyen programra vágytam! Zsófi kislányának, Hangának is hamarosan lesz segítőkutyája (vércukorszint-jelző kutya). Mindezt azért meséltem el, hogy lássátok, hogy ők milyen fontos szereplők az életemben. Szerettem volna, hogy igazán felhőtlen legyen ez a hét. Talán ezért is voltam a szokásosnál kissé nyugtalanabb, hogy be fogják-e engedni Mákot a strandra, ahol szigorú ellenőrzés van. Beléptetőkapun kell áthaladni, ráadásul a pénztárnál nagy táblán ott virít az „áthúzott kutya”…

Kukuval és Mákkal sokféle helyen jártam már, amire a jogszabály lehetőséget ad (pl. étterem, szálláshely, konferencia, bevásárlóközpont), de strandon még soha. Sok pozitív élményben volt már részem, de kisebb-nagyobb kalandokban is. Ez persze sose vette el a kedvem, szeretek Kukuval és Mákkal jönni-menni, legalább így megismerhetik olyanok is a segítőkutyákat, akik még sose hallottak róluk. Fürdőhelyeken még talán szokatlanabb jelenség a segítőkutya, de tudtam, hogy ez esetben nem tudom elkerülni, hogy Mákot bevigyem magammal. Ennek több oka is volt:

1. Kánikulában nem tudom a kocsiban hagyni Mákot.

2. Amikor egyedül marad egy lakásban, visszatér a szeparációs szorongása. Megijed, hogy hova tűntem (már tréningezzük, hogy leszokjon erről, beszámolok majd később, hogy haladunk).

Nehogy pont ezzel a társasággal keveredjünk konfliktushelyzetbe! Kirázott a hideg attól a gondolattól, hogy a gyerekek a nyári forróságban várakoznak, miközben ecsetelem a hallássérülésemet, a furcsa kiejtésem okát és a törvényi hátteret, közben a kapunál sorban álló emberek minket néznek ferde szemmel… Pont ez hiányozna most, amikor Zsófiék ennyire lelkesen készülnek a leendő jelzőkutyájuk, Keksz fogadására – futott át az agyamon! Ezért inkább a megelőzésre koncentráltam. Kikerestem a strand honlapján az üzemeltető, az önkormányzat központi email címét. Írtam nekik, és kértem a segítségüket, hogy előre tájékoztassák a strand munkatársait az érkezésünkről. Emlékszem, egy este küldtem el az emailt, másnap délelőtt már a gépemen várt a lepecsételt levél, Ambrus Tibor Polgármester Úr aláírásával. Így hangzott a válasz:

„Csopakon természetes, hogy a segítőkutyák a sérült ember társai, akár hozzátartozói is, és használhatják a strandunkat. Erről nem kell tájékoztatnom a strand személyzetét, hanem ez nekik természetes. Önkormányzatunk nevében remélem, hogy kellemes napokat fog településünkön eltölteni.”

Igazán jól esett ez a hozzáállás, bárcsak mindenhol ezt tapasztalnánk! A strandon tényleg nagyon kedvesen fogadtak minket. Amikor felmutattam Mák igazolványát, a széles babakocsival/kerekesszékkel közlekedő vendégek számára fenntartott bejáratot is kinyitották, hogy kényelmesebben tudjunk bemenni. Szinte úgy éreztem magunkat, mintha celebek lennénk. A barátnőmék is megállapították: „Jé, mindenki mosolyog ránk! A gyerekek rögtön odaszaladtak hozzánk, Mákkal ismerkedni.

Szívmelegedő volt számomra az is, ahogy Zsófiék bíztattak, hogy feküdjön nyugodtan Mák is a plédükre, hiszen kevés a hely körülöttünk. Az egyik nap a kis pokrócon ebédeltünk. Körben ültünk, felnőttek, gyerekek. És Mák. Így együtt. (Megnyugtatok mindenkit, a kutyám jól viselkedett, nem ette meg a gyerekek elől a kaját.) Annyira különleges élmény volt számomra egy pléden heverészni Mákkal a zsúfolt strandon. Amikor egyedül napoztam, hatalmas biztonságérzetet jelentett Mák jelenléte, hiszen le kellett vennem a hallókészülékemet, ahogy vizes lett a hajam.

Egyszer, miközben olvastam, Mák a hátamra tette a fejét. Tényleg nagyon aranyos lehetett. Akaratlanul felnéztem, és láttam, hogy néhányan körbeálltak minket, tisztes távolságból. Egymás fülébe súgtak, csodálkozva figyeltek minket. Egymás szemébe néztünk, és összenevettünk. Mindannyian tudtuk, hogy ebben a pillanatban a hátamon szundikáló kutya köt össze minket. Azt hiszem, Zsófiéknak is tetszett ez az élmény, mert így búcsúztak: „Úgy várjuk Kekszet! Jövőre már ő is jön velünk strandolni!”

Így lustálkodtunk együtt a földön

A parton

Az egyik nap ránk esteledett, gyönyörű volt a naplemente

FullSizeRender másolata (25)

A teljes csapat (balról jobbra): Alma, Berni, Csongi, Marietta, Zsófi, Eszter, Flóra, Hanga – Mák az asztal alatt pihen

FullSizeRender másolata (23)

A strandoló Mák egy sörrel…

Posted in Kuku | Leave a comment

Egy vizsga, amikor nagy MÁKOM volt…

Rég írtam „rendes” blogbejegyzést, csak a Facebookon adtam néha magunkról egy-egy gyors hírt. Sok minden történt az elmúlt hónapokban, így a blogírásra már nem jutott időm és energiám. Bár Mák még tavasszal vizsgázott, úgy érzem, hogy Kuku és Mák blogjából nem maradhat ki ez a beszámoló, hiszen ez egy fontos mérföldkő a segítőkutya (és gazdája) életében.

Szóval… március 16-ára tűzték ki a nagy napot. Február végén a csapattal elutaztunk egy hosszú hétvégére Harkányba, vizsgafelkészítő táborba. Mák és Sheldon (egy mozgássérült-segítő kutya) voltak a vizsgára váró jelöltek. Rengeteg érdekes dolgot gyakoroltunk a néhány nap alatt, mégis számomra a legizgalmasabb az volt, amikor bementünk a pécsi plázába. Hatalmas tömeg volt ott. Az első gondolat, ami átvillant rajtam: Budapesten karácsonykor se lehet ennyi embert látni a plázákban. Meg is lepődtem, mit keresnek ilyen sokan Pécsett, egy napsütéses szombati napon egy zárt épületben. Az biztos, hogy feladtuk ezzel Máknak és Sheldonnak a leckét. De elővettük a vizsgaszabályzatot, és belevágtunk. Csináltuk, csináltuk és csináltuk a feladatokat a kígyózó sorok között. A végén így szólt Ricsi, a kiképzőnk: „Hát, Eszter… Ez a próbavizsga egy 150 %-os vizsga volt. Megnyugodtam.” Látva Mákocska fantasztikus teljesítményét, nagyon boldog voltam és én is teljesen megnyugodtam. Talán túlságosan is. Gondoltam is magamban, hogy Kuku vizsgájára hónapokat készültünk keményen, most meg – Ricsinek köszönhetően – a kezembe hullott egy ilyen klassz kutya, nem is kellett különösebben megdolgoznom érte. Kicsit furcsa is volt, hogy ennyire nem izgulok, ahogy közeleg a vizsga napja, pedig Kuku vizsgája előtt ilyenkor már nagy lázban égtem. De nem sokat foglalkozhattam ezzel, mert hazamentünk a táborból, és elsodortak a napi események. Számos egyetemi és egyesületi munka várt otthon, egészségügyi gondok is felmerültek a környezetemben. Próbáltam tartani a tempót és csakis a hatékony probléma-megoldásra fókuszálni.

A vizsga előtti este se éreztem magam izgatottnak, szép nyugodtan dolgoztam a számítógépen. Majd lefeküdtem. Éjjel felriadtam, ekkor megnéztem a telefonomat. Azt hiszem, itt követtem el a legnagyobb hibát a vizsgára való ráhangolódásban. Legalább tíz köremail érkezett a munkatársaimtól, egy üggyel kapcsolatban, ami mindannyiunkat eléggé megérintett. Elolvastam azokat, és már nem tudtam visszaaludni. Valószínűleg akkor csúszott ki teljesen a talaj a lábam alól, amikor reggel visszapörgettem a mögöttem lévő időszak történéseit. Bevallom, úgy érkeztem a vizsgára, hogy én már a kezdés előtt feladtam. Teljesen más gondolatok kattogtak a fejemben, nem bírtam koncentrálni. Semmire sem emlékszem a vizsgából, csak arra, hogy ha kicsit is hibáztunk egy-egy feladatban, már ez jutott az eszembe: „Nem baj, ha most megbukunk. Inkább visszajövök pótvizsgázni, csak most hadd menjek el innen, és legyen végre vége a mai napnak.” Hát, szerencsére nem teljesült a „kívánságom”: nem buktunk meg, sőt a vizsgabiztosok megdicsértek minket. De én tudtam, hogy ez csupán Mák érdeme volt, ő húzott ki engem a csávából. Én most csak „sodródtam” Mákkal. Szinte ő irányított engem, dolgozott helyettem is. Köszönöm, Mák, remek csapat vagyunk! Hálás vagyok, hogy én lehetek a gazdád!

Ízelítőnek a vizsgafeladatokból: a pécsi gyakorláson készült képekből bemutatok Nektek néhányat.

 

Mosdó előtti helyben maradás

Béci éppen átlépi Mákot

A háttérben várakozunk, amíg Zsuzsi gyakorol Sheldonnal

Mák a játékboltban

Mák és Sheldon együtt figyelnek

16903489_1438677389498164_8537324717721386757_o

Megbeszélés, értékelés

A fotókat köszönjük Schweitzer Bernadettnek!

Posted in Kuku | Leave a comment

Mák konfliktusa önmagával…

Mákocska nagyon tiszteli a Nagyfőnököt, Kukut. A világért sem ártana neki, mindig meg akar neki felelni. Hozzám is nagyon kötődik, sokszor úgy csinál, mintha szimbiózisban élnénk: ha kimegyek a szobából, követ, ha átülök a távolabb lévő fotelbe, jön velem. (Rajta vagyunk az ügyön, hogy lazítsunk a „köldökzsinóron”.) Ma Kuku a lépcsőfordulóban pihent, amikor lementem, én átléptem. Az árnyékomként érkező Mák is rohant le a lépcsőn, egyszer csak lefékezett Kuku előtt, megállt, leült. Jobbra-balra nézett, majd rám… Néhány percig így gondolkozott, hogy akkor most mit csináljon: adja fel a követős „játékát” vagy Kuku szundikálását zavarja meg? Olyan aranyos volt, ahogy a számára a legjobb döntést próbálta meghozni.

Posted in Kuku | Leave a comment

Egyévtized margójára…

Én akkor még nem tudtam, de 10 éve megváltozott az életem: megszületett Kuku, az első „igazi” kutyám, akivel együtt csöppentünk bele a segítőkutyák világába. Boldog születésnapot, Kukucskám!

Posted in Kuku | Leave a comment