Kuku

Röpke néhány óra alatt Kuku negyven új barátra tett szert, utazott szárnyas hajón, járt Esztergomban és Szlovákiában, rögtönzött bemutatót tartott Párkány sétálóutcáján!

Egy barátunk révén meghívást kaptunk a NABOKE által szervezett hajókirándulásra. Mivel tudtam, hogy rengetegen jelentkeztek erre a programra, kicsit korábban odamentünk a kikötőbe, hogy Kukut ne érje váratlanul a sok simogató kéz. De mások is hamarabb odaértek, nagyjából 15-en már ott várakoztak. Mindenki nagyon kedvesen fogadott minket, néhányan – ahogy lenni szokott – „megrohamozták” Kukut, aki élvezte, hogy ismét a központba kerülhetett. De végig fegyelmezetten viselkedett (vagyis meg bírta állni, hogy játszani hívja az újdonsült ismerőseit). Szépen fekve maradt, csak a lábát emelte fel néha, hogy nehogy véletlenül elfelejtsék a hasát vakargatni. Ilyen helyzetekben mindig örülök, hogy segítőkutyához méltóan, higgadtan képes viselkedni! Hiszen miközben bemutatkoztunk egymásnak, beszélgettük a csoport tagjaival, nem tudtam különösebben a kutyámra figyelni.

Mivel Kuku sose utazott vízi járművön, kíváncsi voltam, hogy mit szól a szárnyas hajóhoz! Nagy meglepetésemre, semmi kifogása sem volt ellene, mintha világéletében hajókázott volna. A hajóra elvileg nem lehet kutyát felvinni. Figyelmeztettek is, de amikor megmutattam az igazolványunkat, minden további nélkül felengedték a fedélzetre, sőt a matrózoktól és a gyerekektől is kapott egy kis simogatást!

Miután megérkeztünk Esztergomba, átsétáltunk a Mária Valéria hídon, Párkányba. A kiváló hangulat adott volt, Kuku szundikált, amíg mi játszottunk, helyben maradt, amikor kellett (a cukrászdában kimentem mosdóba, más felügyeletére bíztam).

Egy kis barangolás után a hazautazáshoz egy pizzázóban gyűjtöttük energiát. Falatozás közben a többiek kifaggattak, hogyan dolgozik Kuku. Így egy hirtelen ötlettől vezérelve – a kirándulás kb. 8. órájában, hullafáradtan, a nagy melegben – prezentáltuk a „szakmáját”. Lévén hogy nem volt nálunk semmilyen kellék (pl. mobil ajtócsengő), csak a telefoncsörgést és a névszólítást tudtuk bemutatni. A nevem jelzése izgalmas feladat volt, mert – Kuku számára – idegen személlyel próbáltuk ki. Ennek ellenére simán ment neki, sőt nem csak az asztal mellett ülve, hanem séta közben is! Ezután rohantunk vissza a kikötőbe, és egy kis fotózkodás után már indult is a hajó!

Mégegyszer köszönjük ezt a napot, nagyon jól éreztük magunkat, Kuku vasárnap is a friss élményeit pihente ki… Pedig őt nehéz kifárasztani!

A kirándulás képekben:

Hogy tudok frászt kapni Kukutól fogmosás közben? Nagyon egyszerűen. Az egyik este rajtunk kivül senki se volt otthon, már a lefekvéshez készültem. A fürdőszoba ajtaját behajtottam, de nem zártam kilincsre, a hallókészülékemet az éjjeli szekrényen hagytam. Mit sem sejtve, tettem a dolgom, amikor hirtelen kivágódott az ajtó és Kuku jelent meg mögötte – láthatóan idegesen. Mondanom se kell, mennyire megijedtem! Az első másodpercben attól, hogy ki nyithat be, amikor csak mi vagyunk a lakásban. Amikor eljutott a tudatomig, hogy csak a kutyám az, el se tudtam képzelni, mi történhetett, hogy ilyen izgatott. Ez hamar kiderült: a riasztó sivított, miközben gyanútlanul mostam a fogamat. Miután bebizonyosodtam arról, hogy minden rendben, végiggondoltam, hogy ez a könnyűnek tűnő jelzési feladat milyen összetetté vált attól, hogy nem tartózkodtam Kuku szeme előtt. Arra is vette a fáradtságot, hogy megkeressen és belökje a fürdőszoba ajtaját, majd így jelezzen nekem! Hát, ez a „hallókutyaság” 24 órás készenlétet jelent…

Kuku emberszeretetéről már sokat meséltem, de arról még nem, hogy a kerekesszékkel közlekedőkért egyenesen rajong! Ez a pozitív diszkrimináció bizonyára az Egyesület mozgássérült munkatársaival kapcsolatban szerzett izgalmas élményeinek köszönhető. Tudja, ha velük találkozik, akkor valami klassz dolog fog történni (pl. kiképzés vagy bemutató más segítőkutyákkal)! Csak egy bökkenő van: Kuku távolról nem képes megkülönböztetni őket – ugyanis a kutyák másképp látják a világot, mint mi. Ha észrevesz az utca túloldalán egy kerekesszékben ülő idegent, már kicsattan az örömtől! Amikor megtudtam, hogy Ricsit is meghívták a MERI sportnapra, ahol mozgássérült sportolók vesznek részt, eldöntöttem, mi is csatlakozunk hozzá! Nem csak az én kíváncsiságom hajtott (elvégre nem mindennap találkozik az ember paralimpikonokkal, világ- és Európa bajnokokkal), hanem a kiváló szocializációs helyszín is vonzott. Kuku is nagyon élvezte ezt a programot, de úgy látszik, a célt sikerült elérni: most nem részesített senkit előnyben! Azt még nem tudom, hogy a hullafáradtsága miatt (aznap már két bemutatón szerepelt) vagy csak nem tudott mit kezdeni azzal a – számára – szomorú ténnyel, hogy nem minden mozgássérült közelében fedezhet fel négylábú játszótársat (akivel jókat lehet rosszalkodni)…

(A képeket Bedő Julianna készítette Kukuról és Joyáról.)

A látszat csal! Sajnos nem repültünk el egy napfényes, meleg tengerpartra (a fotózáskor is hatalmas szél fújt és zuhogott az eső), hanem szocializációs tréninget tartottunk a Ferihegy Repülőgép Emlékparkban. Kuku jól viselte a hatalmas gépek látványát, a szűk ülések közé is elhelyezkedett, de azt hiszem, ha mindehhez motorhang is járult volna, már nem lett volna ilyen bátor! Példásan viselkedett, hogy még véletlenül se haragudjak meg rá és hagyjam egyedül a nagy gépen…

Az alábbiakban látható Dienes Angéla írása a Nők Lapja Egészség című újságban a Táncsics Általános Iskolában tartott szemléletformáló foglalkozásunkról:

Forrás: Nők Lapja Egészség, VI. évfolyam, 4. szám, 64-65. oldal.

Egyesületünk az ATV Ebugatta című műsorában szerepelt. Kuku is “ugat” benne. Feliratozták, amikor én és Bori (Borzas gazdája) beszélünk, és a többi szövegrészt is legépelte a szerkesztő, Petrus Krisztina, amit a honlapján olvashatnak el a hallássérült érdeklődők. Köszönjük, Kriszti!

Válogattam fényképeket, hogy egy kis ízelítőt adhassak az Egyesület csoportos képzéséről. Nem is tudom, ki élvezi jobban ezeket az alkalmakat, én vagy Kuku!? Ezért remélem, hogy így a vizsga után is sokszor el tudjuk kísérni a fiatal „kutyadiákokat”. Szinten tartás sose árt, igaz?

U.I. Hogy tetszik az új egyenruhánk? A kutyákhoz öltöztünk.

A vizsgát követő hétvégén Kuku királyi sorsban részesült. Az „alattvaló” ismerősök és családtagok ajándékokkal fejezték ki az elismerésüket, hogy ilyen szépen teljesítette a vizsgakövetelményeket. Kapott különleges ízesítésű kutyakonzervet, csontot, labdát, hűtőből finom falatokat…

Én tudatosan próbáltam vigyázni arra, hogy ne kényeztessem el. De azt bizonyára nem tudtam megállni, hogy akaratlanul ne éreztessem vele, hogy milyen büszke vagyok rá. Sokszor azon kaptam magam, hogy valamilyen tevékenység (pl. főzés) közben benne gyönyörködöm és újra-újra megállapítom, hogy nekem van a legfantasztikusabb, legokosabb… kutyám (gondolom, minden más gazda is így érez).

Ennek meg is lett a hatása, Kukuval kissé „elszaladt a ló”! Az ő fejében valahogy így állhatott össze a kép: hivatalos igazolvánnyal rendelkező segítőkutyákra más élet vár, ők diktálják a dolgok menetét! Egyes számú szabálynak azt gondolta bevezetni, hogy a segítőkutyák kedvükre rághatják szét a gazdájuk papucsát (amiről kb. tízhetes korában sikeresen(?) leszoktattam). Ezzel a tettével hamar észre térített, és arra kezdtem törekedni, hogy számára ismét én legyek az úr a háznál. Szerencsére Kuku kétnapos főnöksége után visszaállt a régi rend.

De azért továbbra is borzasztó büszke vagyok rá, és nem bírok betelni vele! Csak Kuku meg ne tudja!

Február 18-án és 19-én bemutatót tartottunk a Hungexpón megrendezett kutyakiállításon (FeHoVa-CACIB). Ennél jobb főpróba nem is lehetett volna a vizsga előtt! A megszámolhatatlanul sok kutya remek szocializációs tréninget biztosított… nekem. Meglepődtem, Kuku mintha észre se vette volna a potenciális játszótársakat, nyugodt maradt (azaz nem vitt oda egy képzeletbeli labdát minden kutyának). Hát, nem tagadom, nekem hamar feltűnt a hatalmas tömeg.  Nagy kutyabarátként is óvatosan közeledem az ismeretlen és főleg a kóbor kutyákhoz. Sajnos az előző kutyám gyakran kereste, és meg is találta a bajt, így egyre csak nőtt a bizalmatlanságom. Egyes gazdákkal szemben is. Biztosan más is találkozott már olyannal, aki úgy tűnik, nem ismeri jól a saját kutyáját: „Ó, nem veszem pórázra, nem bánt. Jé, mégis támad, pedig ilyent sose szokott csinálni!”

Szóval, visszakanyarodva a programhoz, Kuku példás viselkedését látva, én is hamar felszabadultam. Már nem azt lestem folyton, hogy melyik „vérebbel” akar naivan játékot kezdeményezni. A bemutatókon is nagyon ügyesen szerepelt, több feladatot is kaptunk, természetesen a zajok jelzését is imitáltuk.

Az első nap érdekes dolog történt: Kukut láthatólag aggasztotta a „félelmetes” tanító bácsi (Ricsi) jelenléte. (Tanúsíthatom, hogy nincs oka félnie. )

A fellépésen először az engedelmességi gyakorlatokat mutattuk be (pl. ül, fekszik, láb mellett haladás), és a helyben maradással zártuk a sort. Ezután következtek a speciális “hallókutya-feladatok”. Amikor csörgött a telefonom, Kuku lassabban reagált, komolyan elgondolkozott: „Akkor most mi van?! Helyben kell maradnom vagy végezhetem a munkámat?” Miután Ricsi rábólintott, felállt, és rohant jelezni. A hordozható ajtócsengő megszólalásakor már a szokott gyorsasággal mutatta meg a zaj forrását.

Ahogy már meséltem, Kuku minden további nélkül megszegi a számára világos szabályokat annak érdekében, hogy engem figyelmeztessen (Pontosság kontra szabályok megszegése?, 2011. október 20.). De úgy látszik, az már más helyzet, ha a kiképzőnk a látóterében van. Ő akkor inkább nem hibázik, jó kutya marad. Az a legbiztosabb.

Most pedig lássuk néhány fotót!