Mákkal díjátadón jártunk!

Hatalmas megtiszteltetés ért a napokban! Példakép Díjat vehettem át a Nemzeti Színházban. Két héttel korábban kaptam egy emailt, amelyben értesítettek, hogy a munkahelyem, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar felterjesztett a díjra és azt nekem ítélték. Óriási meglepetés volt ez számomra, a jelölésről semmit sem sejtettem előre. Persze, az a legnagyobb örömöm, hogy olyan fogyatékosság- és segítőkutyabarát munkahelyen dolgozhatok, mint a Bárczi. A díjátadón is örömmel látták Mákot, ez még fokozta számomra az élményt. KÖSZÖNÖM!

A Gálaestről Szöllősi Mátyás készítette a képeket, a díjat pedig Szaffner Gyula fotózta le.

Posted in Kuku | Leave a comment

Velünk forgattak!

Szerencsés vagyok azért is, hogy olyan munkahelyen dolgozhatok, ahol Mákot is szívesen látják. Az MTVA is ellátogatott és megörökítette, hogyan szokott elkísérni a négylábú “kollégám”. Köszönjük az érdeklődést és az élményt!

 

Posted in Kuku | Leave a comment

Sikerült!

Hát, azt hiszem, nagy Mákom van Mákkal! Ma temperamentum vizsgát tettünk! Így az első lépés kipipálva ahhoz, hogy terápiás kutya is válhasson Mákból – a hallássérült-segítő “diplomáján” túl. Most már mehetünk gyerekek közé gyakorolni, és ezután következik majd a záróvizsga. Remélem, Mákocska másoknak is fog tudni segíteni, nem csak nekem.

Posted in Kuku | Leave a comment

Rendhagyó fogorvosi látogatás

A régi fogorvosom nyugdíjba ment, így váltanom kellett. Az új doktor úrral most találkoztam először, és nagyon meglepett a hozzáállása. Kétszer is.

Bemutatkozás és vizsgálat után, mielőtt munkához látott volna, egyszer csak így szólt:

– Eszter, ne haragudj, zavarban vagyok, hogy fel kell vennem a szájmaszkot. Ígérem, ha beszélek, leveszem, hogy jól értsd, amit mondok.

Igazán hálás voltam ezért a figyelmességért, hiszen a hallássérülésem miatt a szájról olvasásra támaszkodom. Ekkor még nem gondoltam, hogy ennél is nagyobb gesztust tartogat számomra a doktor úr.

Amikor másnapra megbeszéltünk egy új időpontot, így búcsúzott:

Olvastam a gyerekekkel a mesekönyvedet. Tudom, hogy mennyit jelent Neked egy ilyen segítőtárs. Ha nem szeretnél egyedül jönni holnap, gyere segítőkutyával! Ők bárhova bemehetnek, a jogszabály szerint, még ide is. Fontos nekünk, hogy szeressenek hozzánk járni a páciensek és biztonságban érezzék magukat itt.

Hát, így éltem a lehetőséggel, és a következő alkalommal Mákkal mentem. Az orvosok és az asszisztensek is nagyon kedvesen fogadták. Mákocska is nagyon ügyes volt, türelmesen feküdt, még a fúrógép hangja se zavarta. Persze, most nem fizikailag segített, hanem lelkileg. Kezelés közben csak a kutyámra pillantottam, és máris könnyebb volt a fogorvosi székben ülni. Elterelte a figyelmemet is: nem arra koncentráltam, hogy mit csinál a fogorvos, hanem végig az járt az eszemben, hogy milyen fantasztikus érzés, hogy elkísérhetett Mák! Köszönöm!

Posted in Kuku | Leave a comment

Kuku és Mák blogja a Joy Magazinban

Képzeljétek, a JOY Magazin olvasóinak ajánlotta a blogunkat! Nagyon örülünk!

Itt olvasható a cikk.

Posted in Kuku | Leave a comment

Mák és az immunterápia – avagy tűk, fecskendők…

Mák súlyos allergiás. Másfél éves korában diagnosztizálták a betegségét, de azelőtt is rendszeres látogatói voltunk az állatorvosi rendelőknek különböző problémákkal. Bőrgyulladás, duzzanat a combján, gennyes fülgyulladás, szemészeti problémák, vérző barna foltok a testén… Amikor az állatorvosunk – akihez Kukuval is járunk – egy szakmailag elismert bőrgyógyászhoz irányított minket, megtudtam, hogy ezek mind az allergia másodlagos tünetei voltak, és megkezdődött a célzott kezelés. Eltelt úgy még egy év, hogy mindent kipróbáltunk (pl. gyógytáp, szigorú diéta, természetes illetve gyógyszeres kezelések), de sajnos nem túl nagy sikerrel. Továbbra is ugyanúgy kínlódott Mákocskám, a vakaródzás továbbra is az alaptevékenységei közé tartozott. Csináltak neki vértesztet, amiből kiderült, hogy nem csak ételre, hanem különböző pollenekre, atkákra is érzékeny, vagyis egész évben fennállhatnak a tünetek. Ha elutaztunk, mindig egy teljes egészségügyi készlettel vágtunk neki: szemcsepp, fülcsepp, gyógyszer, gyógysampon, spray bőrgyulladásra, vatta és szer fülmosáshoz, krém… És sokszor használnunk is kellett ezeket. Többen (köztük a bőrgyógyász doktornőnk is) emlegették nekem az immunterápiát mint a legkorszerűbb kezelést, de ezt az utolsó lehetőségnek tartogattam, mert reménykedtem, hogy enélkül is meggyógyul Mákocska. A szakorvos is azt javasolta, hogy előbb próbáljunk ki más alternatívákat, hiszen az immunterápia drága és macerás „mulatság”. Ez egy orvosi kezelés, de valójában nem gyógyszert jelent, hanem az allergénekből készített oldatokkal történő injekciókúrát, melyeket vérteszt eredményei alapján készítenek el külföldön.

Szóval, sor került a vérvizsgálatra, majd kéthónapnyi izgatott várakozás után megérkeztek Németországból az oldatok. Hat kis üvegcsét tartalmazott a csomag, egy táblázat mutatja, hogy melyik ampullából mikor és mennyit kell beinjekciózni.

Az első csomag és a mindentudó táblázat

Izgultam, mert a tűfóbiám miatt meglehetősen kiesett a konformzónámból az a gondolat, hogy nekem kell Mákot megszúrnom, alkalmanként kétszer is. (A doktornő felvilágosított, hogy annyiféle hatásra érzékeny Mákocskám, hogy ezeknek ellenszereit nem tudták egy injekcióba sűríteni.)  Gyerekkoromban sok infúziót kaptam, így mindig rettegtem a tűtől. Egy vérvételre majd két hetet „készültem”, akkor is elfordítottam mindig a fejem, amikor oltást kapott Kuku vagy Mák. Így eleinte hatalmas kihívásnak tűnt, hogy rendszeresen – Mák élete végéig – beadjam neki a biológiai anyagot. De ha csak arra gondoltam, hogy Kuku és Mák mennyi mindent tett értem, rögtön tudtam, hogy én is képes leszek túllépni ezen. Egyszer csak jött egy üzenet, hogy megérkezett a szer és mehetünk betanulni.

Az első „képzésen” eleinte nagyon büszke voltam magamra, hogy végignéztem, hogyan kell egy szurit beadni, amikor egyszer csak így szólt a doktornő:

– Eszter, most gyakorlunk. Felszívunk infúziót, és kipróbálja Mákon, amit eddig látott.

Nekem csak ennyi jött ki a számom:

– Ne haragudjon, doktornő, de én még nem állok készen arra, hogy gyakorlásképpen szurkáljam Mákot.

Megbeszéltünk egy új időpontot. Elhatároztam, hogy addigra olyan magabiztosan fog mozogni a kezem, hogy már rutinosabban tudjak gyakorolni Mákon. Gyorsan kölcsönkértem egy szőrmeállatot egy kisgyerekes családtól. Majd átmentem egy barátnőmhöz, akinek cukorbeteg kislánya van (így ő sajnos gyakorlott ebben). Ő megmutatta a plüsscicán, hogy szokta csinálni. Én is kipróbáltam, akkor már nem tűnt annyira vészesnek a dolog. Egy hétig szőrmeállattal és gyakorló tűvel-fecskendővel a táskámban járkáltam: amikor volt egy kis időm, naponta egyszer-egyszer beadtam a cicának egy szurit. Közben persze reménykedtem, hogy nem látja senki ezt a furcsa jelenetet.

A kiscica, a tesztalanyom

A legközelebbi kontrollon négy szúrást kapott Mákocska: a doktornő beadta az oldatot két injekcióban, a másik kettőben infúzió volt, amit már én nyomtam belé élesben. Mák nagyon nyugodtan tűri ezt a procedúrát, egyetlen egy nehézség van a dologban. A végtelen optimizmusából és jóindulatából fakadóan, amikor fecskendővel közelítünk felé, – a szokásának híven – hátracsapja magát és vigyorogva, a farkát csóválva várja, hogy mi fog történni. Csak egy bökkenő van: a hátába kell befecskendezni az injekciót. Mákocska, azt hiszem, mindennek tud örülni. Mind a négy szúrást hanyatt fekve, mosolyogva fogadta a rendelőben. Otthon se változott a helyzet, az is lehet, hogy a kedvemért próbálja eljátszani, hogy ő rettentően élvezi ezt a „játékot”. Drukkoljatok nekünk, hogy beváljon az immunterápia!

Mák ilyen pózban szokta várni a szurikat

Posted in Kuku | Leave a comment

Eltűnt a kutyám? – az éjszaka nagy kérdése

Este, amikor lehunyom a szemem, Mák mindig mellettem fekszik a fekhelyén. Reggel is ott szundikál általában, amíg fel nem kelek. Ma éjjel felébredtem (ritkán fordul elő ilyesmi), ránéztem Mák fekhelyére, és láttam, hogy üres. Miközben kimentem egy pohár vizet inni, a szememmel pásztáztam, hogy hol alszik. Sehol se találtam. Benéztem a fürdőszobába, a nappaliba, mindenhol néztem a földön. Konyha, hálószoba… Eltűnt a kutyám! – gondoltam félálomban. Újra kerestem: fürdőszoba, nappali… És akkor egyszer csak megláttam! Mákocska a kanapén elterülve feküdt, a feje az egyik párnán, a fenekét pedig kényelmesen nekitámasztotta a másik párnának. Félig csukott szemmel rám sandított, és közben csóválta a farkát, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Olyan aranyos volt, hogy gyorsan beszaladtam a szobámba a telefonomért, és lefotóztam. Utána igyekeztem összeszedni magam és előadni, hogy mennyire, de mennyire mérges vagyok rá. Nem tudom, mennyire sikerült hitelesre alakítanom a kanapéról való dühös lezavarást… Hát, így bukott le Mákocska. Lehet, hogy nappal játssza a jó kutyát, éjjel, amíg a kétlábúak alszanak, „bulizik”, hajnalban meg szépen visszasurran a fekhelyére?

Posted in Kuku | Leave a comment

Amikor élmény a vonatozás…

Az egyik hétvégét Nyíregyházán töltöttük. Kukuval és Mákkal többször utaztam vonattal, de a mostani kirándulás maradt a legemlékezetesebb számomra. Már a jegyvásárlásnál meglepett a pénztáros. Sose volt gondunk abból, hogy – ahogy a MÁV szabályzatában is szerepel – a segítőkutyák ingyen utazhatnak. Azonban Mákkal először kaptunk külön élőállatoknak szóló jegyet, melyen ott díszelgett a felirat: „díjmentes élőállat viteldíj (segítő kutya)”. A blogbejegyzés végén bemásolok Nektek róla egy képet.

Amikor felszálltam, rögtön realizáltam, hogy reggel lévén, sikerült egy tele vonatot kinéznem. Egy asztal mellé szólt a jegyünk, de körülötte mindegyik hely foglalt volt. Mákot lefektettem az ülés alá, hogy minél kevesebb vizet zavarjon. Eleinte bátortalanul néztem a többi utasra, de ők csak dicsérték és csodálták Mákot.

Indulás után hamar megérkezett a kalauz, egy kupacnyi igazolványt adtam át neki (pl. személyi, Mák segítőkutya-tanúsítványa, a hallássérülésemet igazoló kártya). Miközben átnézte azokat a jegykezelő hölgy, mosolyogva kérdezte:
Kutya, hol van itt kutya? – kérdezte. Miután rámutattam az ülés alatt csendesen „elbújó” Mákra, ezt mondta:
– Hangjelző kutya? Nahát, én ilyenről még nem hallottam, csak vakvezető kutyákról! Ez nagyszerű!

Majd továbblépett a kalauz, aztán hirtelen megtoppant, visszafordult hozzám, és így szólt (miközben minden utas a zsúfolt vonatkocsiban próbálta minél jobban összehúzni magát):
Jaj, ne keressünk másik, nagyobb helyet, hogy a kutyuska kényelmesebben tudjon utazni? Azonnal intézkedem!
Kicsit „elszégyelltem” magam, hogy a kalauz Mák kényelméért aggódik, amikor mindenki láthatóan elég kényelmetlenül ül. Ezért ezt válaszoltam:
– Nagyon köszönöm a kedvességét. A kutya elfér itt, inkább az a kérdés, mennyire zavarjuk az útitársakat. – és körbenéztem, erre ők tiltakozni kezdtek.
Jaj, csak a kutyus ne menjen el, nagyon szeretjük! – kezdte egy néni, és a többiek is helyeselve bólogattak.

Hát, így maradtunk mindannyian a Mákkal, csomagokkal és emberekkel összezsúfolódott asztal környékén. Őszintén szólva, nekem a hosszú út hátralévő részében, amikor néha megmozdítottam az elgémberedett lábamat, azért párszor eszembe jutott, hogy vajon mekkora lehet az a hely, ahova „elköltözhettünk” volna Mákocskával… 🙂

Mák a lábak között

Kicsi hely – nagy kutya…

Mák jegyei és igazolványa

 

Posted in Kuku | Leave a comment

Kuku és Mák a Nők Lapja Caféban!

Persze, Kuku és Mák illetve a NEO-val tartott szemléletformáló programsorozat volt a Nők Lapja Caféban megjelent cikk apropója, de sok minden mást is kérdezett az újságíró, amit ritkán szoktak megkérdezni. 🙂 Köszönjük az élménydús interjút Baranyi Marcsinak! 🙂

A teljes cikk itt található.

Posted in Kuku | Leave a comment

Komment nélkül

Friss élmény egy budapesti kórház röntgenrészlegéről… Amikor behívtak, a kísérőm kezébe nyomtam a hallókészülékem (hogy véletlenül se legyen baja). A lehető legbűbájosabb mosolyommal próbáltam elmondani a két asszisztensnek, hogy hallássérült vagyok és szájról olvasással értem a beszédet. A kísérőmet hátra küldték, a sugárveszély miatt. Miután beállítottak a röntgengépbe, azt az utasítást kaptam szemből, hogy vegyek nagy levegőt és tartsam bent jó mélyen. Miközben szorgalmasan igyekeztem visszafojtani a lélegzetemet, – ismerősöm elmesélése alapján –, ez a jelenet játszódott le néhány méterrel arrébb…

Az egyik nővér kikiabált a fülkéből:

– Kész vagyunk! Most már kiengedheti a levegőt!

A másik így figyelmeztette:

– Te, tudod, nem hallja, oda kellene mennünk szólni neki!

– Majd mielőtt megfullad, csak vesz levegőt! – érkezett a kurta válasz a kolléganőjétől.

A kísérőm először köpni-nyelni nem tudott a meglepetéstől, néhány másodpercig csak szorongatta a hallókészülékemet. Majd végül ő jött ki szólni nekem. Nagyon szeretek Kukuval és Mákkal szemléletformáló programokat tartani, de nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, hiszen ezek szerint 2018-ban is szükség lesz még a munkánkra…

Posted in Kuku | Leave a comment