Hallássérült-segítő kutyával a COVID idején

„Annyira idegesít, hogy maszkban nem lehet Veled normálisan kommunikálni! Nem is értem, Te hogy tudod ezt ilyen nyugodtan kezelni?” – fakadt ki őszintén nemrég egy ismerősöm, miután érdekesre sikerült egy halaszthatatlan, hivatalos ügyintézésünk. Én csak néztem rá, és kérdéssel válaszoltam, a legnagyobb nyugalmat tettetve: „Hát, van más választásom?”

Később jöttem rá, hogy az őszinte megnyilvánulásra én nem őszintén reagáltam. Azért legbelül engem is zavar ez a helyzet, és bizony néha kimenekülök belőle. Például észrevettem, hogy Mákot mostanában ösztönösen nem szoktam vinni magammal olyan helyre, ahol összefuthatunk idegen emberrel, inkább kihalt területeken sétálunk. Még a járvány előtt többször meséltem, hogy felbecsülhetetlen számomra az, hogy Kuku és Mák a hangok jelzésén túl a kommunikációs akadályok leküzdésében is tudnak segíteni. Ugyanis elterelik a figyelmet a szokatlan kiejtésemről, pozitív légkört teremtenek, akkor is, ha valakit esetleg váratlanul ér a beszédem, amikor megszólalok. Amikor a kutyáim velem vannak, sose vagyok magányos, hiszen gyorsan bevonzzák a beszélgetőtársakat („Jaj, de édes kutya! Látom, hogy segítőkutya. Hogyan segít?”)

Ezen a vírus se változtatott: Mák akár visel segítőkutya-hámot, akár nem, a jelenléte előbb-utóbb azt eredményezi, hogy valaki megszólít minket. Ha rajta van a hám, akkor pedig szinte garantált, hogy „tömeg” gyűlik körénk. Mák ilyenkor mindig boldogan hátracsapja magát, és hamarosan jónéhány simogató kéz lepi el a hasát. Csak most lett egy kis bökkenő… Maszkban nem értem, hogy mit mondanak a kedvesen érdeklődő emberek, hiszen nem tudom leolvasni a szájukról. A másik gond, úgy tapasztaltam, hogy maszkban az én beszédem is jóval nehezebben érthető ismeretlenek számára. Ráadásul – mivel én is igyekszem vigyázni magam és a környezetem egészségére –, nem szívesen kérek meg másokat, hogy húzzuk le a maszkot, amikor Máknak köszönhetően sokan vagyunk egy négyzetméteren és nem kivitelezhető a védőtávolság tartása. Így előfordult, hogy Mák kivételével (neki esze ágában sincs zavartatnia magát) mindannyian zavarba jöttünk, és a járókelők végül szép lassan elkullogtak Mákocska mellől. Mák pedig döbbent szemekkel nézett rám, mert ahhoz szokott, hogy hosszabb ideig simogatják és dicsérgetik őt.

Már alig várom, hogy újra felszabadultan beszélgethessünk Mák körül, akár az utcán, akár valamilyen rendezvényen, programon. Persze, ami a legfontosabb: ez azt is jelentené, hogy véget ért ez a nehéz időszak és már nem betegszenek meg emberek.

Mielőtt valaki Mákocska lelkéért aggódna, megnyugtatásul: ő mindennek megtalálja a jó oldalát. Ugyanis profilt váltott, most főállásban elsősorban rajtam és családtagokon gyakorolja a terápiás hatását, minket vidít fel az elmaradhatatlan simogattatással – amit láthatólag nagy örömmel tesz.

U.I. A fotó illusztráció, még a vírushelyzet előtt készítette Rácz Tamás, de Mák változatlanul ilyen pózban fogadja a simogatásokat.

This entry was posted in Kuku. Bookmark the permalink.