Mint ahogy a blogomban is említettem már, súlyos hallássérüléssel születtem és 16 éves koromban cochleáris implantátumot (CI-t) kaptam.
A műtét előtt gyakorlatilag siket voltam, 100-120 dB-es hallással rendelkeztem, tehát a sugárhajtású repülőt vagy a diszkózenét talán érzékeltem (de azt is csak „halknak” hallottam). A CI-nek köszönhetően most – fizikailag – 15 és 25 dB között helyezkedik el a hallásgörbém (25-40 dB-es veszteséget neveznek enyhe nagyothallásnak).
Mivel én sose hallottam az operáció előtt, minden egyes hangot és zajt meg kellett tanulnom értelmezni. Ráadásul nekem azok a pótolhatatlan agyi funkciók, amik a hallók esetében is kisgyermekkorban alakulnak ki, még most se fejlődtek ki teljesen (egy idegen nyelvet is csak kicsi korban lehet anyanyelvi szinten elsajátítani, idősebb korban már nem). Ezeknek az agyi funkcióknak köszönheti az ember, hogy egy étteremben tud nagy háttérzajban is figyelni a beszélgetőpartnerére. Ha más nevét mondják, észre se veszi, viszont ha az övét, azonnal felkapja a fejét (az agy szétválogatja a számára lényeges és lényegtelen információkat). De úgy érzem, hogy minden fáradtság megérte, ma már nagyon jól hallok, – természetesen a magam lehetőségeihez képest.
Tehát várhatóan azok nagyon jól fogják hasznosítani a CI-t (ép halláshoz hasonló eredmény), akiket kisgyermekkorban operálnak meg, vagy későbbi életszakaszban (pl. felnőttkorban) lépett fel a hallássérülés (vagyis volt már hallásélményük).
Eddig tartott a bevezető, most jöjjön a lényeg! Bár Kukuval nagyon sok időt töltök együtt, elsősorban akkor tud segíteni, amikor nem viselem a CI-t (pl. fürdés, alvás közben). Az utóbbi időben mégis többször keveredtük úgy is érdekes szituációba, hogy rajtam volt a készülék: Kuku jelzett nekem, de én magabiztosan azt gondoltam, hogy csak „szórakozik” velem. Például múltkor egy hangos plázában vacsoráztunk, Kuku az asztal alatt feküdt. Egyszer csak felállt, én hitetlen gazdaként automatikusan azt gondoltam, hogy csak „koldulás” céljából, ezért gyorsan visszafektettem. Az igazságtalan reakcióm után az ismerőseim is megerősítették, hogy csörgött a telefonom. Vagy olyan is előfordult, hogy csukott(!) ajtón keresztül szólították a nevemet – amit én már nem hallottam –, de Kuku figyelmeztetett. Én dicséret helyett megkértem, hogy hagyjon békén. A kiskutyám kérdően és döbbenten nézett rám: „Dehát mit rosszat tettem?”
Azt hiszem, ami a „hallókutyaságot” illeti, már nem Kukunak, hanem nekem kell tanulnom. Akkor is hinnem kell neki, amikor – hallottak alapján – meg vagyok győződve arról, hogy semmilyen zaj sincs!
