Sokszor hallani a hírekben szénmonoxid-mérgezésről és tűzesetről, ezért beszereztünk egy szénmonoxid- illetve füstjelzőt. Rögtön ez a gondolat futott át az agyamon: „Nahát, akkor erre is megtaníthatjuk Kukut!”.
Mivel szeretném, hogy a kutyám mindenféle riasztóhangot helyszíntől függetlenül (pl. szállodában) jelezzen, beszéltem a kiképzőnkkel. Megtudtam, hogy a vészhelyzet egyezményes, külföldön is használt jele az, hogy a kutya lefekszik. Amikor az érintés után a gazda kiadja a „Mutasd!”-vezényszót, a kutya nem vezeti őt sehova, hanem gyorsan leveti magát a földre. Egy szállodai folyosón vagy a metróban üzemelő tűzjelző esetében nem is tudná úgy konkrét helyre irányítani a hallássérült személyt, mint például a telefon vagy a vekker csörgésénél.
A dobozon lévő információ szerint a riasztók minimum 85 dB-es hangerősséggel működnek, így – a családtagok és a szomszédok idegeit kímélve – lejátszót is használtunk a gyakorlás során. De az is megkönnyítette a dolgunkat, hogy a készülékek a tesztgomb megnyomásával bármikor üzembe hozhatók illetve a tűz- és a szénmonoxidjelző hangja nagyon hasonló.
A fenti okok miatt az eddigiektől eltérő módszert és sorrendet alkalmaztunk:
1. A szomszéd szobában elindítottam a lejátszót vagy megkértem valakit, hogy szólaltassa meg valamelyik riasztót.
2. Átmentem Kukuval egy másik helyiségbe, és becsuktam az ajtót (hogy ne tudjon odavezetni).
3. Amint felsüvített a riasztó, kértem Kukutól egy „bökést”.
4. Majd – amikor Kuku elkezdett volna a csukott ajtóhoz vezetni – lefektettem, és utána megkapta a jutalmát, a zsákot.
Aznap, amikor a riasztóhangokat gyakoroltuk, a többi jelzést inkább hanyagoltam. De ezeket másnap átismételtük, nehogy Kuku összezavarodjon és például a kopogás esetében is lefeküdjön.
Ahogy minden ismeretlen hang tanulásánál, ezúttal is – még néhány nap alatt is – több fázist fedeztem fel Kuku reakcióiban:
1. Támpontok szakasza: Kuku pontosan azt csinálta, amit kértem tőle. Úgy építettük fel ezt az újfajta jelzési folyamatot, minden egyes lépésében segítettem neki (pl. a bökés után kiadtam a „Fekszik!”-parancsot).
2. Bizonytalanság szakasza: Kuku már magától lefeküdt, de úgy, mint egy lassított felvétel. Közben megerősítést kérő tekintettel nézett rám: „Ugye, jól csinálom?”
3. Kapkodás szakasza: Az önbizalommal teli kutyám villámgyorsan lefeküdt, a bökés rovására: alig észrevehetően érintett meg.
4. Egyensúly szakasza: Amikor nem hívta fel elég hangsúlyosan a figyelmemet a zajra, úgy tettem, mintha semmi se tűnt volna fel. Ez meghozta a hatását: Kuku most már rendesen megbök, és csak utána teszi le magát a földre.
Tehát a gyakorlás alatti eredménnyel elégedett vagyok. Eddig kíváncsian vártam volna azokat a helyzeteket, amikor „élesben” próbára tehetjük Kuku tudását. Most már azt hiszem, inkább szívesebben kihagyom ezeket a szituációkat (magas szénmonoxid-szint, tűz).
