Mint ahogy a blog hasábjain is sokszor említettem, Kuku egy cseppet se tagadhatja le, hogy ő is a golden retrieverek színes táborát népesíti. Meginghatatlan az a meggyőződése, hogy a világon mindenki szeret mindenkit, de különösen őt! Valamint a kétlábúak arra születtek, hogy őt szórakoztassák a jobbnál jobb ötletekkel. Régebben már egy mosolygást is úgy értelmezett, hogy szabad a pálya, lehet játszani!
Ezt az életszemléletet a mai napig is nagyon szeretem benne (igazi terápiás hatás), de bizonyára vannak olyanok, akik nem. Ezért eldöntöttem, hogy valamit tennünk kell az ügy érdekében! Nem szeretném ezt teljesen kinevelni belőle, csak azt, hogy tanulja meg kordában tartani az érzéseit. Így az elmúlt hetekben mindennapjaink része lettek a „simogatási gyakorlatok”. Először családtagokat, majd ismerősöket kértem meg, hogy „dicsérjék agyon” Kukut. A kutyámnak meg igenis ki kellett bírnia, hogy ne rohanjon el rögtön és ne térjen vissza a szájában labdával vagy csonttal. Sokféle eszközzel vontam magamra a figyelmét: virslivel, kattogó flakonnal, klikkerrel, „idenéz”-vezényszóval. Így haladtunk az erős ingertől a gyengébb felé. Kuku gyorsan megértette, hogy mit szeretnék tőle: akármennyire hívják bohóckodni („Jaj, de édes kis kutya, hadd simogassam meg az aranypofádat!”), viselkedjen úgy, mint egy méltóságteljes, komoly, felnőtt kutya!
Hamar eljutottunk ahhoz a ponthoz, hogy idegenekkel is teszteljük az új tudományunkat, a „felnőttséget”. Bevallom, gyakorlás céljából kiprovokáltam azokat a helyzeteket, amik nehezen mentek Kukunak: a barátkozási alkalmakat. Szerepet cseréltünk, próbáltam Kuku bőrébe bújni, mindig a „Helló, Kuku vagyok! Jaj, de örülök a találkozásnak!”-kisugárzására gondoltam. Messziről kinéztem valakit, akiről kisült, hogy kutyaszerető (azaz „úgy” nézett Kukura). „Véletlenül” elkezdtem körülötte körözni, barátságos mosollyal és tekintettel. Hát persze, simogatás és ismerkedés lett a vége, sőt előbb-utóbb nagy tömeg csatlakozott hozzánk! Másik bevált szokásunk az volt, hogy „kiállítottuk” magunkat egy forgalmas helyre (pl. mozgólépcső), nem kellett néhány másodperc ahhoz, hogy valaki észrevegye Kukut és lelkesen közeledjen hozzá. Szóval, úgy zajlottak az események, mint régen, csak az én kiskutyám változott! Úgy tűnik, hogy hatásos volt a kommunikációs tréning! Kuku a simogató kezek és kedves szavak áradatában is nyugodtan tud ülni, engem néz és várja a megérdemelt jutalmát. Természetesen, azért egy-egy farklendítéssel nem felejti el kifejezni az örömét az őt bálványozó embereknek… 🙂
