Szeptember 11-én Egyesületünk bemutatót tartott a Wekerlei Napokon. Azóta sok idő eltelt, de mindenképp szeretnék pár sort írni róla, mert még most is örömmel gondolok vissza erre a napra. Kuku mintha olvasta volna a blogomban, hogy mennyire panaszkodtam rá az egyik kiképzési alkalom első néhány percében tanúsított magatartása miatt (lásd: biztonsági őr esete – szeptember 1.). Látszólag meg akart cáfolni, és Wekerlén pont az ellenkező oldalát mutatta be.
Persze azért első pillanatokban itt se tudott teljesen kibújni a bőréből: intenzíven csóválta a farkát. Látszott rajta, hogy alig bírja ki, hogy ne üdvözöljön szívélyesen minden NEO-s két- és négylábút. De fekve maradt, amikor kellett. Majd Ricsire bíztam, míg visszamentem a kocsiban hagyott cuccokért. Szerintem ez amolyan „töréspont” lehetett, hiszen annyira az én eltűnésemmel foglalkozott (messziről is láttam, hogy a szemével engem követ), hogy már nem volt olyan érdekes számára a többi kutya és gazda.
Hat órát töltöttünk el a standunknál és annak környékén, a legmelegebb nyári (pontosabban őszi) napsütésben. A hallókutya-feladatokra már egyáltalán nem is helyeztünk hangsúlyt, hanem inkább Kuku gyenge pontjára. Vagyis azt gyakoroltuk, hogy akkor se örülünk meg folyton mindenkinek, ha húzzák előttünk a mézesmadzagot (értsd: „Juj-jaj, de édes, szép blöki vagy te!”).
Kuku általános viselkedésével nagyon elégedett voltam, de talán a következőkre emlékszem vissza a legbüszkébben:
1. Ricsi megkért, hogy keressünk a kirakodóvásárban füstölőt (Oszit megrohamozták a méhecskék). Amikor nekiindultam a tömegbe Kukuval, eleinte attól tartottam, hogy ez túl nagy kihívás. De Kuku – meglepő módon – abszolút közömbösen közlekedett mellettem, pedig itt is elég sokan felfigyeltek rá és kedvesen szólítgatták őt. Amíg válogattam (igyekeztem a legkellemetlenebb szagú füstölőt megtalálni) és fizettem, addig is szó (azaz farokcsóválás) nélkül, ülve várakozott.
2. Ebédidőben vettük a boltban valami rágcsálnivalót, Kukut Oszi és Cooper társaságában hagytam az üzlet előtt. Végig nyugodtan fekve maradt. Pedig nem csak a két segítőkutya-társában rejlett számára játéklehetőség, hanem a fotón látható, háttérben lévő vizslában is.
3. A bemutató végén egyszerűnek tűnő, de számunkra nehéz feladatot kaptunk: a közönség tagjai között kellett a szórólapunkat szétosztogatni. Kuku úgy csinált, mintha nem érdekelné, hogy a segítőkutyákat körülrajongó emberek kellős közepén van. De lehet, hogy már halálosan unta az egészet és legszívesebben hazament volna pihenni.
4. És, itt akaratlanul belekeveredtem egy olyan helyzetbe, amit mindig szeretek inkább elkerülni: Kukut többen körülvették és megsimogatták. De ez lett számunkra nap (és azt hiszem, a Fegyelmezési Projektünk) fénypontja! Kuku fekve, felpörgés nélkül élvezte, hogy a gyerekek és szüleik kényeztetik őt!
5. Ezután megkértem Erát, hogy csörögjön rám telefonon. Kuku, ahogy ilyenkor el is várom tőle, rögtön elvesztette a nyugalmát: a tömeg és a fárasztó ingerek ellenére is felpattant és jelzett nekem!
Klassz nap volt, köszönjük!
