Vasárnap reggelente általában Apukám viszi sétálni Kukut. Nem is tudom, ki szereti ezt jobban, Apukám vagy Kuku? Talán Apukám. Ez a hetente ismétlődő privát szertartásuk: ilyenkor úgy sétálnak kettesben, mint férfi a férfivel. Apukám élvezi, hogy mindent megengedhet Kukunak. Kuku pedig azt, hogy nem kell szót fogadnia senkinek, úgy húzhatja Apukámat, mint a lovacska a szekeret. Amíg Kuku rám hallgat (mellettem szabályosan halad), nem bánom, néha hadd rosszalkodjanak együtt!*
Az egyik nap korán kezdődött a programunk, így 7-re állítottam az ébresztőórámat. Csak hiba csúszott a gépezetbe: Apukám, miközben aludtam, háromnegyed 7 körül elvitte sétálni a négylábú vekkeremet (elfelejtette, hogy aznap sietnünk kell). Az óra pontosan csörgött, de én nyugodtan aludtam tovább, a „fiúk” pedig vidáman csavarogtak a környéken. Apukám mesélte, hogy körülbelül negyed 8-ra érkeztek vissza. Kuku fáradtan tette meg az utolsó lépéseket, és kókadtan várta végig, míg előkerül a kulcs (azért jó kis testedzés 90 kilót húzni). Abban a pillanatban, hogy kinyílt a bejárati ajtó, Kuku meghallotta, hogy szól a vekkerem. Állítólag teljesen önkívületi állapotba került, alig bírta kivárni, míg kapcsol Apukám és lecsatolja a pórázát. Miután ez megtörtént, gyorsan felviharzott a szobámba. Én mindebből csak annyit érzékeltem, hogy a kutyám teljesen szokásos módon költ fel. Bár így visszagondolva az azért furcsa volt, hogy erőteljesen lihegett és nedves lábbal ébresztett… Hát, így jár, akinek a segítőkutyája egy igazi családi kedvenc.
*Kuku pontosan tudja, hogy rám hallgatnia kell, Apukámra már nem annyira. De ezzel nem szeretnék senkinek rossz mintát mutatni, hiszen a kiképzés szempontjából fontos (lenne) a kutya előtt világosan lefektetett szabályok következetes betartása a családtagok részéről is.
