Akadályok virtuális átugrása

Ricsivel egy bevásárlóközpontban találkoztunk, hogy tudatosítsuk Kukuban, hogy idegenekkel „nem állunk szóba”, akármennyire áradoznak a szépségéről, az aranyosságáról és az okosságáról. Már indultunk haza, amikor a pláza forgalmas, külső parkolójában hirtelen ötlettől vezényelve kipróbáltuk, hogy reagál Kuku a nevem szólítására. Először pesszimista voltam, hiszen ezt Ricsivel áprilisban gyakoroltuk utoljára, és a családommal illetve néhány barátommal is csak a lakásban illetve a kertben teszteltük ezt a tudását. A parkolóban először úgy mondta Ricsi a nevemet, hogy szemben álltam velük, utána pedig háttal guggoltam nekik – ekkor már félig eltakart egy kocsi. Mindkétszer stabilan és aktívan figyelmeztetett Kuku. Ezzel hatalmas örömet okozott nekem, hiszen bebizonyosodott számomra, hogy amit megtanult, azt már ki tudja terjeszteni más szituációkra is – helyszíntől és személytől függetlenül. Bár Kukuval nagyon sok időt töltünk együtt, főleg otthon van szükségem a segítségére, így elsősorban az ott előforduló zajok jelzésére képeztük ki. Pár hónapja – amikor szembesültem azzal, hogy tanulás nélkül unalmas az élet – elhatároztam, hogy a továbbképzés részeként megerősítem benne, hogy külső helyszíneken is dolgoznia kell! Az átállás eleinte nehéz volt, de amióta leesett neki a tantusz, hogy a lakáson kívül is számítok a munkájára, mindenhol „készenléti” állapotba helyezi magát.