Ricsi meglátogatott minket. Először arról beszélgettünk, hogy azon kívül, amit Kuku már tud, a hallássérültek életében még milyen fontos dolgokban segíthet egy ilyen jelzőkutya. Végül abban maradtunk, hogy a névszólítás jelzése mellett a leesett tárgyak feladására is megtanítjuk Kukut.
Emlékszem, hogy régebben (17 éves korom óta cochleáris implantációt használok, de azelőtt a szó szoros értelmében semmit se hallottam) mennyi problémát okozott nekem az, hogy nem vettem észre, hogy…
– a nevemen szólítottak. Amikor utánam kiabáltak (pl. az utca túloldaláról vagy egy folyosó másik végéből), sokszor éreztem magam kellemetlenül, hogy rajtam kívül mindenki hallotta, és ilyenkor értetlenül néztek rám az emberek, hogy miért nem reagálok. Arról már nem is szólva, hogy baleset- vagy életveszélyes helyzetben (pl. arra próbálják felhívni a figyelmet, hogy jön a villamos) rendkívül hasznos lehet a segítőkutya jelzése.
– leesett a földre valami. Gyerekkoromban sajnos előfordult az is, hogy hazafelé az iskolából elhagytam egy kis aprópénzt, mert nem hallottam meg a csilingelést.
A „tanóra” elején kicsit ismételtünk Kukuval, majd különböző szituációkban játszottuk el, hogy a nevemen szólítanak. Például én elbújtam valamelyik szobában, és amikor Ricsi bejött a bejárati ajtón (ő valóban nem tudta, hogy hol vagyok), hívott engem. Kuku szépen jelezte nekem, hogy Ricsi a nevemet mondta! Ugyanezt kipróbáltuk a kertben is.
Ezután megnéztük, hogy reagál Kuku, ha leesik egy kulcs. Kuku egyáltalán nem értette, hogy mit kell csinálnia, teljesen összezavarodott (ráadásul ekkorra már nagyon elfáradt). A tárgyfeladás tanulását az alapoknál kell kezdenünk, hiszen ezt sose gyakoroltam vele, eddig nem láttam ennek fontosságát.
