Ahogy meséltem, a terápiás vizsga első fordulójára, a temperamentum tesztre készülünk. Ez egyrészt engedelmességi gyakorlatokból, másrészt olyan szituációs feladatokból áll, amelyek a kutya alkalmasságát mérik fel erre a munkára.
Legjobban azt a „kiborítós” feladatot szoktam élvezni, amelyik a fenyegetően közeledő, idegen emberhez való reakcióját méri fel a kutyának. Először ki kell kötnöm Kukut egy oszlophoz, és miután lefektettem, mögé kell állnom, majd szótlanul, passzívan figyelnem az eseményeket. Ekkor az éppen jelenlévő, legijesztőbb kisugárzású segítőnk előredöntött testtel, lassan, végig Kuku szemébe nézve közelíti meg, néha a cipőjét is csikorgatja. Eleinte előfordult, hogy a normális beállítottságú kutyák is ugattak vagy lelapulva néztek felfelé, meghátráltak. Hát, Kuku reakciója se nevezhető hétköznapinak: a nagy, félelmetes idegent már az első gyakorlásnál a farkát csóválva, rendkívül vidáman üdvözölte. Minél jobban próbálták a segítőink kiborítani, annál jobban örült a kiskutyám ennek a mókás játéknak. 🙂
A kutyám valószínűleg a csontelvételes gyakorlatot utálta a legjobban, amivel azt vizsgáltuk, hogy mutat-e emberrel szemben agresszív késztetéseket. Kapott egy nagy, füstölt marhacsontot. Először Ricsi megsimogatta a fejét és elvette a finomságot, majd én, végül Ricsi kisfia, Bence következett. Amikor a kiképzőnk és én voltunk soron, Kuku összeszorította a szemét, és átadta nekünk, de nem túl lelkesen. Mintha ezt gondolta volna: „Jaj, istenem, ezek még most se hagynak békén! Még csontrágcsálás közben se!?”. Mikor meglátta, hogy Bence fogja próbára tenni, felpattant, leült elé, és a farkát lengetve, hízelegve hívta játszani a csontjával. Van benne valami, egy gyerekkel több a játéklehetőség, mint a szigorú tanító bácsival vagy a gazdájával! 🙂
