Hiába élek évek óta együtt Kukuval, még most is sokat tanulok tőle. Mindenben segít, lelkiekben is – és ezek legtöbbször fel se tűnnek a mindennapokban, csak akkor, amikor a hiányukat érzem. Az Egyesület havi rendszerességgel klubfoglalkozást tart a gazdáknak, a kiképzőtanoncoknak és az önkénteseknek. A témák változatosak és érdekesek – előbb-utóbb sok minden terítékre kerül, amit a kutyakiképzésről, a segítőkutyákról és a kutyatartásról tudni érdemes. Már az elején megállapodtunk, hogy a négylábúak nem lesznek klubtagok, legfeljebb egy „demokutya” jöhet, aki hitelesen tudja prezentálni az aktuális előadást. Ezzel teljesen egyetértettem, a helyszín adottságai miatt, és magunkat is ismerem, hogy ha megtelik a szoba kutyákkal, akkor ők egymással és mi is velük vagyunk elfoglalva. Sőt örültem is neki, hogy lesz egy „szabad” esténk kutyák nélkül – elvégre ebben a csapatban ilyen még nem volt! Arra én se számítottam, hogy ebben a szituációban fogok szembesülni Kuku „terápiás” hatásával, amit a puszta jelenlétével nyújt nekem. Mivel nekem nincs irány- és térhallásom, bármennyire igyekszem, és társaság többi tagja is, vannak olyan helyzetek, amikor a kommunikációs problémáim megnőnek. A példa kedvéért: ha sokan vannak, gyakran előfordul, hogy mire megtalálom, éppen ki beszél, már be is fejezi a mondanivalóját. A nagy háttérzajban is nehezebben értem a beszédet, és jobban támaszkodom a szájról olvasásra. Már gyerekkoromban kialakítottam egy ilyen esetekben bevált stratégiát. Ha esetleg egy nagyobb társaságban (pl. bulin) elveszek a sok „bekiabálás” és nevetés között, akkor körülnézek, és keresek egy magányosan álldogáló embert, vagy kisebb létszámú, két-három fős csoportot, majd az ő beszélgetésükbe próbálok bekapcsolódni. Ezt egy fórumszerű klubfoglalkozáson nyilvánvalóan nem tudtam alkalmazni, hiszen akkor más figyelmét is eltereltem volna. Ekkor – szinte ösztönösen – késztetést éreztem arra, hogy lenyúljak Kukuhoz – aki nem volt ott. És ebben a pillanatban világosultam meg! Amióta Kuku a segítőtársam, tudattalanul más trükköt is kifejlesztettem. Ha éppen nem tudok úgy követni egy beszélgetést, ahogy szeretném, akkor a kiskutyámmal foglalom le magam. Megsimogatom, vagy rövid feladatokat adok neki. Ez lehet akár egy egyszerű felültetés vagy zsákbehozatás. Ez a néhány másodperc elég ahhoz, hogy kizökkenjek ebből a helyzetből, és ne érezzem úgy, hogy kimaradok valamiből. Na, meg persze Kuku se unatkozik. 🙂
Bemutatom Mr. T-t, aki képviselte az utolsó klubfoglalkozáson a négylábúakat. Mondanom se kell, hogy a téma a kölyökkutyák fejlődéséhez kapcsolódott, és minél előbb meg kellett tartanunk ezt a foglalkozást, mert T rohamosan nő! 🙂
Kuku és Mr. T
