Kukuval sem mindig könnyű – a terápiás kutya képzés nehézségei…

KlubfoglallkozásonTegnap eszembe jutott egy beszélgetés, ami talán másfél éve történt. Egy ismerőssel találkoztunk a Feneketlen tónál. Ő éppen terápiás kutya-vizsgára készült, mi pedig hangjelző kutya-vizsgára. Amíg a buszra vártunk, kíváncsian érdeklődtem, hogy megy nekik a gyakorlás. A válasz valahogy így hangzott: „Köszönöm, jól! Tudod, a terápiás vizsga nem annyira nehéz, mint a segítőkutya-vizsga.” Mivel ő már régóta képzett segítőkutyákat és „terápiázott”, erre a megállapítására még most is emlékszem. A segítőkutya-vizsgán valóban összetettebb feladatok voltak, de nekem „csak” magamra és Kukura kellett figyelnem. Amikor belevágtunk a terápiás képzésbe, már akkor gondoltam, hogy – a hallássérülésem miatt – nekünk nem lesz olyan könnyű a felkészülés. De arra nem számítottam, hogy ennyire nehéz lesz. Ezek az órák egy intenzív koncentráció- és hallástréningre emlékeztetnek.

Vegyük példának az egyszerűnek tűnő „májkrémes kenyeres” gyakorlatot. A jelenet így néz ki: ketten széken ülve egy asztalnál félhangosan beszélgetnek, kezükben egy-egy szendvicset tartanak. Kukuval oda kell lépnem hozzájuk (úgy, hogy a szendvics az orrától kb. 30 cm-re legyen), majd meg kell ismerkednem velük. Mivel sok lelkes önkéntes segíti a munkánkat, a jókedv és a nagy zsivaj alapjáratban adott. Háttérzajban én viszont nehezebben boldogulok, mert nálam nem alakult ki teljesen az az agyi funkció, ami kiszűri a számára lényeges hangokat azok közül, amik a „fülemen” bejutnak. Így kell egyszerre többfelé koncentrálnom. Figyelnem kell Kukura, hogy ne nyalja meg a szendvicset. Figyelnem kell magamra, hogy a megfelelő pillanatban reagáljak (még mielőtt Kuku hozzáérne a finomsághoz). Figyelnem kell arra, hogy mit kérdez az egyik beépített ember, és mikor kezd el beszélni a másik. Figyelnem kell a kiképzőnk utasításaira is. Közben meg persze kíváncsi vagyok arra is, hogy mi zajlik mögöttem.

Néha kicsit elkeseredek, amikor ilyen helyzetekben szembesülök a saját korlátaimmal. De Kuku szomorú lenne, ha abbahagynám, mert ő még mindig nem adta fel a reményt, hogy végül megkapja a májkrémes kenyeret. 🙂

This entry was posted in Kuku. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *