Éjszakai kaland

Az éjszaka kellős közepén váratlanul megszólalt a telefonom, Kuku felköltött. Mivel nagyon későn feküdtem le, hajnali 3-kor félálomban csak arra volt energiám, hogy rápillantsak az órára és megállapítsam, hogy a felkelés ideje még egy kicsit odébb van. Nem gondoltam bele igazán, hogy vajon miért ver fel a kutyám, hanem csak eldöntöttem magamban, hogy biztosan szórakozik velem – annak ellenére, hogy ilyen nem szokott előfordulni. Kuku szerencsére nem adta fel olyan könnyen, így – talán félperces – vitába kezdtünk. Én a „Hagyjál már aludni!”-féle, Kuku pedig a „Gyorsan kelj fel!”-álláspontot képviselte. A kutyám többféle módszerrel próbálta bizonyítani az igazát: megérintett a mancsával, megbökött az orrával, sőt még az arcomat is megnyalta. A végén pedig beugrott az ágyba, – mivel ezt utálom – azonnal magamhoz tértem. (Csak éppen annyira engedem be az ágyba, amennyire a felébresztésemhez feltétlenül szükséges. Ilyenkor két lábra szokott állni, és úgy bök meg a mellső mancsával.) Abban a pillanatban, amikor Kuku látta, hogy valamennyire ébrenléti állapotba kerültem, azonnal leugrott az ágyról, és a telefon irányába mozdult. Ekkor már megértettem, hogy mit akart mutatni. Valóban folyamatosan csörgött a mobilom, mire odaértem, már várt az sms, a vidéken tartózkodó szüleim egy fontos dolgot akartak gyorsan a tudtomra adni. (Kukut úgy tanítottuk meg, hogy az sms-t ne jelezze, csak a telefoncsöngést, hiszen nem lennének túl kellemes éjszakáim, ha minden egyes üzenet érkezésekor felriasztana.) Alaposan megdicsértem Kukut, hogy nem fogadott szót, amikor azt mondtam neki, hogy hagyjon békén, és elhatároztam magamban: akármilyen álmos vagyok, ezúttal mindig hinni fogok neki!