A legutóbb Galgamácsán tartottunk érzékenyítő tréninget. Az ilyen iskolai foglalkozásokról már sokat meséltem, azt nem részletezem. De utána történt valami, ami meglepett. Már hazafelé indultunk, a kocsiba pakoltunk, amikor odajött hozzám két, harmadikosforma fiúcska. Az egyik így szólt:
– Úgy sajnállak!
Erre én visszakérdeztem: – Tényleg? És miért?
– Az állapotod miatt. (Nem is gondoltam volna, hogy ennyi idős kisgyermek így használja ezt a kifejezést.)
– Nem kell sajnálni. Én boldog vagyok, hidd el.
– De akkor se hallasz jól, és ezért sajnállak!
– Viszont nekem van egy olyan kutyám, mint Kuku. És ennek nagyon örülök! Láttam, ezen elgondolkozott. Majd odament Kukuhoz megsimogatni.
Én közben arra gondoltam, hogy milyen klassz, hogy Kukun keresztül megnyílt előttem a segítőkutyák világa, a NEO-s csapat tagja lehetek és ilyen sok helyre juthatunk el együtt. Ezek az élmények pótolhatatlanok.
Az egyik és a másik csoporttal…
