Elkészült az új hámfeliratunk! A feliraton már látható, hogy Kuku egy hallássérült-segítő kutya, továbbá szerepel rajta az Egyesület teljes neve és logója is. Az utóbbit a jogszabály teszi kötelezővé, a segítőkutya-típus feltüntetésével pedig a különlegesen képzett kutyák munkáját szeretnénk még alaposabban megismertetni. A bemutatócsoportunk tagjaival megbeszéltük, hogy a fellépéseken az összes kutya hordani fogja a speciális feliratot, azt pedig mindenki maga dönti el, hogy a hétköznapokban is rajta hagyja vagy visszateszi a régi feliratot („segítőkutya”).
A számos bemutató és érzékenyítő program dacára az embereknek a négylábú segítőtársról a mai napig is sokszor csak a vakvezető kutya jut eszébe, más „kollégájukat” még nem ismerik annyira. Sőt, gyakran tapasztaljuk, hogy sokan továbbra is tévhitben élnek a segítőkutyák világával és a fogyatékossággal élő személyekkel kapcsolatban.
Még hangjelző kutya-bemutató után is előfordul, hogy Kukura rávágják: „ő egy vakvezető kutya”. A múltkor egy olyan rendezvényen léptünk fel, amin vakvezető kutya egyáltalán nem vett részt. Helga, a konferáló külön hangsúlyozta, hogy hallássérült vagyok és Kuku egy hangjelző kutya. Majd azt is láthatták az érdeklődők, hogyan jelzi nekem a zajokat. A bemutató után egy tévériporter meginterjúvolt egy kisfiút. Az esti műsor nagy zűrzavarról tanúskodott: „Most megnézhetik a vakvezető kutyák munkáját!” A diák nyilatkozatát is benne hagyták, miszerint „a vak gyerekeknek nagyon rossz lehet, mert nem hallanak(!) és nem is látnak.” Bízunk benne, hogy a káosz kibogozásában segíteni fognak a pontosabb feliratok is.
Izgatottan vártam, hogy Kuku megkapja az új feliratot. Kíváncsi voltam az emberek reakciójára. És a sajátomra is. Azt gondoltam, hogy eleinte szokatlan lesz, hogy most már a „homlokomra” lesz írva a hallásproblémám. Hiszen eddig, amíg meg nem szólaltam, nem igazán „gyanakodtak” a kívülállók. Én is meglepődtem, hogy mennyire változatlanok maradtak a dolgok ahhoz képest, amikor „csak” segítőkutya-felirattal közlekedtünk. Ugyanúgy megnéznek minket. Van olyan, aki diszkréten, de van olyan, aki feltűnően. Továbbra is zavartan viselkednek néhányan, de a legtöbben barátságosan odajönnek beszélgetni. Van olyan, aki szó nélkül megrohamozza Kukut. Van, aki megkérdezi, mielőtt megsimogatná, hogy szabad-e? Azelőtt is volt, hogy érdeklődtek – miközben éppen újságot olvastam egy padon –, hogy „Ugye vakvezető kutya?”. A székesfehérvári Kutyaparádén is hasonló módon jegyezte meg egy úr – miközben a hangjelző kutyák munkájáról meséltem neki –, hogy „Akkor is szól, ha pirosra vált a lámpa, igaz?”.
Szóval, hallássérült-segítőkutya felirat ide-oda, a világ ugyanúgy ment tovább. Még nagyon rövid idő telt el, de ha valami érdekességet tapasztalunk, beszámolok Nektek! Remélem, hogy sokan elolvassák az új feliratot és hamarosan eljön az az idő, amikor a hallássérült-segítő kutyák munkája ugyanolyan elfogadott lesz, mint a vakvezető kutyáké. 🙂
