Az előző kutyámról már meséltem (itt). Tapsi kóbor kutya volt találkozásunk előtti életében, én fedeztem fel őt egy kocsi alatt. Házőrzőnek kiválóan alkalmasnak bizonyult, ha valaki olyan bátor volt, hogy a mi jelenlétünk nélkül jött be a társasház kertjébe, vígjátékba illő jeleneteknek lehetett részese! Egyszer a szomszéd udvarlója döntött úgy, hogy meglátogatja a barátnőjét (lehetőleg titokban). Tapsi nem igazán kedvelte az engedélyünk, azaz kíséretünk nélkül érkezőket: a fiút felkergette a villanyoszlopra, aki – amíg haza nem értünk –, 3 órán keresztül ott lógott (az „udvarlóbiztos” kutyának persze csak a lányos apák örültek). Tapsi a pózna aljánál elégedetten ült és lelkesen őrizte a hívatlan vendéget, aki ha megmozdult, hangos ugatásba kezdett. (Engem Tapsi nagyon szeretett, tőlem bármit megtűrt, minden kreatív ötletemet tolerálta, például a kedvenc játékom a hátán való lovagolás volt.) Pár kellemetlen helyzet után (az már nem volt annyira mulatságos, hogy édesapám főnökének a vadonatúj aktatáskájával kellett védekeznie), elvittük Tapsit kutyapszichológushoz. A szakember azt mondta, hogy mielőtt hozzánk került, valószínűleg verték, ezért az maradt meg benne, hogy akkor jár a legjobban, ha előre támad. Mi is észrevettük, hogy élete végéig rettegett a hosszú tárgyaktól (pl. seprű, vasrúd). Azt a tanácsot kaptuk, hogy egy szombati napon, a legnagyobb tömegben szájkosárral vigyük el Tapsit a Váci utcába sétálni. Először őrjöngött, mindenkit megugatott, végül megnyugodott. Még egy hétvégén emlékezetessé tettük a turisták budapesti látogatását, de attól kezdve sose többet harapott meg senkit, ha vele tartózkodtunk. Rájött arra, ha mi ott vagyunk, az idegenekkel szemben is biztonságban érezheti magát, nem kell előre védekeznie.
Kukunak is van gyengepontja, rá is fér egy kis kültéri szocializáció. Természetesen nem az agresszivitása miatt, hanem mindig meg kell erősíteni benne, hogy nem lehet mindenkivel/mindennel játszani, aki/ami él és mozog (pl. emberek, kutyák). A múltkor egy forgalmas sétányon várakoztunk egy padon, és hiába ült mellettünk még két kutya, a járókelők kizárólag a farkát egyfolytában csóváló Kukut szemelték ki simogatás céljából. Ettől Kuku csak jobban lengette a farkát, ezáltal még több embert vonzott. Ördögi körforgás. Ezt a tapasztalatomat megosztottam Beával és Ricsivel. Így két kiképző és öt egyesületi eb társaságában elmentünk egy kutyákkal és gazdákkal nyüzsgő parkban sétálni. Amikor Kukut kivettem a kocsiból, határtalan örömmel fogadta Beát (már attól féltem, hogy boldogságában egy autó elé ugrik), de mire átértünk Ricsihez az utca másik oldalára, viszonylag lenyugodott. Ezután szerintem nagyon szépen viselkedett, már-már úgy lépkedett elegánsan mellettem, ahogy egy segítőkutyához méltó!
