Kuku az anyósülésnél szokott utazni, a földön. Nekem furcsa lenne, ha a csomagtartóban feküdne egy boxban, és nem lenne „szem” előtt. Természetesen ehhez elengedhetetlen, hogy stabilan üljön a helyén, akármi is történjen (szerencsére ezt hamar megtanulta kiskorában). Így, még a kiképzés elején, nem csak azt kellett megerősítenem benne, hogy milyen szituációkban jelezzen (gyakorlatilag mindenhol…), hanem azt is, hogy mikor NEM szabad így tennie (miközben vezetek). Akár balesetveszélyes lehet, ha mondjuk nem a megfelelő pillanatban szólal meg a telefonom, és Kuku lelkesen próbálja felhívni erre a figyelmemet. Ritkán adódik ilyen gyakorlási helyzet, hiszen viszonylag kevés olyan zaj fordul elő kocsiban, amire „érzékeny” Kuku (pl. vekker, csengő, kopogás, tűzjelző). Azonban hétvégén ismét kipróbálhattuk élesben, hogy emlékszik-e a tanultakra.
Egy egyesületi programról két külön autóval távozva, piros lámpánál egymás mellé kerültünk. Ricsi és Csaba az egyik sávban, én Kukuval a másikban. Várakozás közben Ricsinek eszébe jutott, hogy elfelejtettük valamit aláírni. Lázasan integetett, de én másfelé néztem, ezért gyorsan letekerte az ablakát (az enyém eleve nyitva volt), és a nevemen szólított. Kuku a füle botját se mozdította, továbbra is “kővé merevedve” ült (biztos vagyok benne, hogy más helyzetben – ahogy a videóban is látható – mindent megtett volna, hogy észrevegyem Ricsit). Én meghallottam a nevem a nagy háttér zaj ellenére, így időben félre tudtam állni egy benzinkútnál. (Ebből is látszik, hogy a hallókészülék vagy a cochleáris implantáció és a hallássérült-segítő kutya milyen jól kiegészítheti egymást.)
Nem hittem volna, hogy ilyen hosszú együtt töltött idő után is meg tud lepni Kuku! Tisztában van azzal is, hogy mikor kell mindent megtennie, hogy felhívja magára a figyelmemet (egy példa itt), és mikor kell ellenállnia a „késztetésnek”, hogy jelezzen. Mindig tartogat számomra valami újat…
