Mák súlyos allergiás. Másfél éves korában diagnosztizálták a betegségét, de azelőtt is rendszeres látogatói voltunk az állatorvosi rendelőknek különböző problémákkal. Bőrgyulladás, duzzanat a combján, gennyes fülgyulladás, szemészeti problémák, vérző barna foltok a testén… Amikor az állatorvosunk – akihez Kukuval is járunk – egy szakmailag elismert bőrgyógyászhoz irányított minket, megtudtam, hogy ezek mind az allergia másodlagos tünetei voltak, és megkezdődött a célzott kezelés. Eltelt úgy még egy év, hogy mindent kipróbáltunk (pl. gyógytáp, szigorú diéta, természetes illetve gyógyszeres kezelések), de sajnos nem túl nagy sikerrel. Továbbra is ugyanúgy kínlódott Mákocskám, a vakaródzás továbbra is az alaptevékenységei közé tartozott. Csináltak neki vértesztet, amiből kiderült, hogy nem csak ételre, hanem különböző pollenekre, atkákra is érzékeny, vagyis egész évben fennállhatnak a tünetek. Ha elutaztunk, mindig egy teljes egészségügyi készlettel vágtunk neki: szemcsepp, fülcsepp, gyógyszer, gyógysampon, spray bőrgyulladásra, vatta és szer fülmosáshoz, krém… És sokszor használnunk is kellett ezeket. Többen (köztük a bőrgyógyász doktornőnk is) emlegették nekem az immunterápiát mint a legkorszerűbb kezelést, de ezt az utolsó lehetőségnek tartogattam, mert reménykedtem, hogy enélkül is meggyógyul Mákocska. A szakorvos is azt javasolta, hogy előbb próbáljunk ki más alternatívákat, hiszen az immunterápia drága és macerás „mulatság”. Ez egy orvosi kezelés, de valójában nem gyógyszert jelent, hanem az allergénekből készített oldatokkal történő injekciókúrát, melyeket vérteszt eredményei alapján készítenek el külföldön.
Szóval, sor került a vérvizsgálatra, majd kéthónapnyi izgatott várakozás után megérkeztek Németországból az oldatok. Hat kis üvegcsét tartalmazott a csomag, egy táblázat mutatja, hogy melyik ampullából mikor és mennyit kell beinjekciózni.
Az első csomag és a mindentudó táblázat
Izgultam, mert a tűfóbiám miatt meglehetősen kiesett a konformzónámból az a gondolat, hogy nekem kell Mákot megszúrnom, alkalmanként kétszer is. (A doktornő felvilágosított, hogy annyiféle hatásra érzékeny Mákocskám, hogy ezeknek ellenszereit nem tudták egy injekcióba sűríteni.) Gyerekkoromban sok infúziót kaptam, így mindig rettegtem a tűtől. Egy vérvételre majd két hetet „készültem”, akkor is elfordítottam mindig a fejem, amikor oltást kapott Kuku vagy Mák. Így eleinte hatalmas kihívásnak tűnt, hogy rendszeresen – Mák élete végéig – beadjam neki a biológiai anyagot. De ha csak arra gondoltam, hogy Kuku és Mák mennyi mindent tett értem, rögtön tudtam, hogy én is képes leszek túllépni ezen. Egyszer csak jött egy üzenet, hogy megérkezett a szer és mehetünk betanulni.
Az első „képzésen” eleinte nagyon büszke voltam magamra, hogy végignéztem, hogyan kell egy szurit beadni, amikor egyszer csak így szólt a doktornő:
– Eszter, most gyakorlunk. Felszívunk infúziót, és kipróbálja Mákon, amit eddig látott.
Nekem csak ennyi jött ki a számom:
– Ne haragudjon, doktornő, de én még nem állok készen arra, hogy gyakorlásképpen szurkáljam Mákot.
Megbeszéltünk egy új időpontot. Elhatároztam, hogy addigra olyan magabiztosan fog mozogni a kezem, hogy már rutinosabban tudjak gyakorolni Mákon. Gyorsan kölcsönkértem egy szőrmeállatot egy kisgyerekes családtól. Majd átmentem egy barátnőmhöz, akinek cukorbeteg kislánya van (így ő sajnos gyakorlott ebben). Ő megmutatta a plüsscicán, hogy szokta csinálni. Én is kipróbáltam, akkor már nem tűnt annyira vészesnek a dolog. Egy hétig szőrmeállattal és gyakorló tűvel-fecskendővel a táskámban járkáltam: amikor volt egy kis időm, naponta egyszer-egyszer beadtam a cicának egy szurit. Közben persze reménykedtem, hogy nem látja senki ezt a furcsa jelenetet.
A kiscica, a tesztalanyom
A legközelebbi kontrollon négy szúrást kapott Mákocska: a doktornő beadta az oldatot két injekcióban, a másik kettőben infúzió volt, amit már én nyomtam belé élesben. Mák nagyon nyugodtan tűri ezt a procedúrát, egyetlen egy nehézség van a dologban. A végtelen optimizmusából és jóindulatából fakadóan, amikor fecskendővel közelítünk felé, – a szokásának híven – hátracsapja magát és vigyorogva, a farkát csóválva várja, hogy mi fog történni. Csak egy bökkenő van: a hátába kell befecskendezni az injekciót. Mákocska, azt hiszem, mindennek tud örülni. Mind a négy szúrást hanyatt fekve, mosolyogva fogadta a rendelőben. Otthon se változott a helyzet, az is lehet, hogy a kedvemért próbálja eljátszani, hogy ő rettentően élvezi ezt a „játékot”. Drukkoljatok nekünk, hogy beváljon az immunterápia!
Mák ilyen pózban szokta várni a szurikat
Kuku és Mák nagyon érzékenyek rám. De teljesen másképp, én vagyok az egyetlen közös pont az érzékenységükben. Nem is gondoltam volna, hogy két azonos fajtájú és munkát végző hangjelző kutyánál ennyire másképp jelenhetnek meg ezek a jelek.
