Az egyik hétvégét Nyíregyházán töltöttük. Kukuval és Mákkal többször utaztam vonattal, de a mostani kirándulás maradt a legemlékezetesebb számomra. Már a jegyvásárlásnál meglepett a pénztáros. Sose volt gondunk abból, hogy – ahogy a MÁV szabályzatában is szerepel – a segítőkutyák ingyen utazhatnak. Azonban Mákkal először kaptunk külön élőállatoknak szóló jegyet, melyen ott díszelgett a felirat: „díjmentes élőállat viteldíj (segítő kutya)”. A blogbejegyzés végén bemásolok Nektek róla egy képet.
Amikor felszálltam, rögtön realizáltam, hogy reggel lévén, sikerült egy tele vonatot kinéznem. Egy asztal mellé szólt a jegyünk, de körülötte mindegyik hely foglalt volt. Mákot lefektettem az ülés alá, hogy minél kevesebb vizet zavarjon. Eleinte bátortalanul néztem a többi utasra, de ők csak dicsérték és csodálták Mákot.
Indulás után hamar megérkezett a kalauz, egy kupacnyi igazolványt adtam át neki (pl. személyi, Mák segítőkutya-tanúsítványa, a hallássérülésemet igazoló kártya). Miközben átnézte azokat a jegykezelő hölgy, mosolyogva kérdezte:
– Kutya, hol van itt kutya? – kérdezte. Miután rámutattam az ülés alatt csendesen „elbújó” Mákra, ezt mondta:
– Hangjelző kutya? Nahát, én ilyenről még nem hallottam, csak vakvezető kutyákról! Ez nagyszerű!
Majd továbblépett a kalauz, aztán hirtelen megtoppant, visszafordult hozzám, és így szólt (miközben minden utas a zsúfolt vonatkocsiban próbálta minél jobban összehúzni magát):
– Jaj, ne keressünk másik, nagyobb helyet, hogy a kutyuska kényelmesebben tudjon utazni? Azonnal intézkedem!
Kicsit „elszégyelltem” magam, hogy a kalauz Mák kényelméért aggódik, amikor mindenki láthatóan elég kényelmetlenül ül. Ezért ezt válaszoltam:
– Nagyon köszönöm a kedvességét. A kutya elfér itt, inkább az a kérdés, mennyire zavarjuk az útitársakat. – és körbenéztem, erre ők tiltakozni kezdtek.
– Jaj, csak a kutyus ne menjen el, nagyon szeretjük! – kezdte egy néni, és a többiek is helyeselve bólogattak.
Hát, így maradtunk mindannyian a Mákkal, csomagokkal és emberekkel összezsúfolódott asztal környékén. Őszintén szólva, nekem a hosszú út hátralévő részében, amikor néha megmozdítottam az elgémberedett lábamat, azért párszor eszembe jutott, hogy vajon mekkora lehet az a hely, ahova „elköltözhettünk” volna Mákocskával… 🙂
Mák a lábak között
Kicsi hely – nagy kutya…
Mák jegyei és igazolványa
