Este, amikor lehunyom a szemem, Mák mindig mellettem fekszik a fekhelyén. Reggel is ott szundikál általában, amíg fel nem kelek. Ma éjjel felébredtem (ritkán fordul elő ilyesmi), ránéztem Mák fekhelyére, és láttam, hogy üres. Miközben kimentem egy pohár vizet inni, a szememmel pásztáztam, hogy hol alszik. Sehol se találtam. Benéztem a fürdőszobába, a nappaliba, mindenhol néztem a földön. Konyha, hálószoba… Eltűnt a kutyám! – gondoltam félálomban. Újra kerestem: fürdőszoba, nappali… És akkor egyszer csak megláttam! Mákocska a kanapén elterülve feküdt, a feje az egyik párnán, a fenekét pedig kényelmesen nekitámasztotta a másik párnának. Félig csukott szemmel rám sandított, és közben csóválta a farkát, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Olyan aranyos volt, hogy gyorsan beszaladtam a szobámba a telefonomért, és lefotóztam. Utána igyekeztem összeszedni magam és előadni, hogy mennyire, de mennyire mérges vagyok rá. Nem tudom, mennyire sikerült hitelesre alakítanom a kanapéról való dühös lezavarást… Hát, így bukott le Mákocska. Lehet, hogy nappal játssza a jó kutyát, éjjel, amíg a kétlábúak alszanak, „bulizik”, hajnalban meg szépen visszasurran a fekhelyére?
