Kuku és Mák

Kuku ma 12 éves lett! Remélem, hogy még sok évet tölthetünk el együtt. Szerencsére – a korához képest – kicsattanó formában van, de azért rajta is nyomot hagy az idő. De ez a munkájában nem akadályozza, hiába akarnám már kímélni. Kuku hajthatatlan, a kötelességtudata nem változott, neki továbbra is én vagyok az első. Egyelőre semmi sem állíthatja meg abban, hogy nekem segítsen. Például nemrég, miközben aludtam, megszólalt a szomszéd riasztója. Kuku úgy gondolta, hogy ezt mindenképp a tudtomra kell adnia. A kissé fájós lábával felrohant az emeletre és felugrott az ágyba. Amikor nem ébredtem fel elég gyorsan, nem adta fel, folytatta a ki-beugrálást. Végül sikerrel járt. Azonban nem sokkal később, alaposan megijesztett minket Kuku. Egyszer csak összecsuklott, amikor lábára próbáltuk állítani, megint összeesett, mint egy rongybaba. Ölben szaladtunk vele az orvoshoz. A diagnózis: részleges térdszalag-szakadás. Rögtön leesett a tantusz: az én aluszékonyságom és Kuku kitartó ébresztése nem tett jót az ízületeinek. Azóta próbálom elkerülni az ilyen szituációkat, de ez komoly kihívás számomra, hiszen nem tudom kizárni a világ összes zaját. Kuku pedig még mindig nem ismer lehetetlent, ha a hangok jelzéséről van szó. Isten éltessen és vigyázz magadra, drága Kuku!

Kati néni hazautazott Kanadába. Az elválás mindig nehéz, hiszen sose tudjuk, hány év múlva láthatjuk ismét egymást. Ugyanakkor nagyon sokat jelent nekem az a tudat, hogy a világ másik végéről is jelen van az életemben. Figyel és támogat. Kati néni „szakmabeli”: mielőtt nyugdíjba ment, hallássérült emberekkel foglalkozott. Így ezen a téren is sok tanácsot kaptam tőle. Például amikor 14 éves koromban nagy döntés előtt álltam: megcsináltassam-e a cochleáris implantációs műtétet. Kati néni nem habozott, kihívott Kanadába, megismertetett olyan fiatalokkal, akiket szintén 16-20 éves korban operáltak meg, orvosi vizsgálatokat, gyógypedagógiai konzultációkat szervezett nekem. Visszafele úgy ültem fel a repülőre, hogy már tudtam, mi számomra a megfelelő választás. Évekkel később, a következő találkozásunk is meghatározó lett számomra. Kirándulás közben egyszer csak így szólt: „Eszter, ha ennyire szereted a kutyákat, szerintem hasznos lenne Neked egy <hearing dog>”. Akkor Magyarországon még hírét se hallottam a hallássérült-segítő kutyáknak, de Kati néni jól elültette a bogarat a fülembe. Kanadában több ilyen segítőtársról mutatott videót, amik egyszerűen megbabonáztak. Megint eltökélten utaztam haza. Addig keresgéltem a lehetőségeket, amíg el nem indulhatott Kuku képzése. Most pedig büszkén kísért el dolgozni Kati néni – Mákkal együtt –, örömmel nézte meg az egyetemi és az egyesületi munkánkat. Köszönök Neked mindent, Kati néni!

Hétvégén kirándulás közben mögénk csapódtak turisták. Az idegenvezető magyarázta:
– Itt egy sikátor, ami…
– Jaj, de édes kutya! Nézzétek! – lelkendeztek a csoport tagjai.
– És nagyon régi a sikátor… – próbálkozott tovább az idegenvezető.
– Hű, milyen okos, fegyelmezett kutya! – folytatták a turisták Mák dicsérését.
– Ó, hagyjuk, nem is olyan érdekes ez a sikátor! – zárta le a beszélgetést az idegenvezető és gyorsan arrébb vitte a csoportot.

Bár az megszokott, hogy Mák elkísér a munkahelyemre, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karra, nagy élmény volt együtt „dolgozni” ott egy számunkra különleges alkalmon. Ugyanis harmadszorra rendeztük meg a Bárczi támogatásával a NEO Magyar Segítőkutya Egyesület a „Segítőkutyákkal az integrációért” című konferenciáját. Mák az előadásom alatt is türelmesen, magabiztosan feküdt, és farokcsóválással fejezte ki, hogy mennyire élvezi a szereplést. Köszönjük a lehetőséget!

Közel egyéves felkészülés után Mákkal pénteken záróvizsgát tettünk, háromfős bizottság előtt. Olyan büszke vagyok Mákra, már két „diplomája” van! Így nem csak nekem tud segíteni hangjelző kutyaként, hanem másoknak is, terápiás foglalkozásokat tarthatunk együtt. Külön öröm számomra, hogy a temperamentum vizsga után a volt iskolámban, a Gyermekek Házában gyakorolhattunk a gyerekekkel a második körös megmérettetésre. Annyira élveztem minden pillanatát, még a feladatkártyák „gyártását” is! Köszönöm a támogatást a NEO Magyar Segítőkutya Közhasznú Egyesület csapatának is!

Hatalmas megtiszteltetés ért a napokban! Példakép Díjat vehettem át a Nemzeti Színházban. Két héttel korábban kaptam egy emailt, amelyben értesítettek, hogy a munkahelyem, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar felterjesztett a díjra és azt nekem ítélték. Óriási meglepetés volt ez számomra, a jelölésről semmit sem sejtettem előre. Persze, az a legnagyobb örömöm, hogy olyan fogyatékosság- és segítőkutyabarát munkahelyen dolgozhatok, mint a Bárczi. A díjátadón is örömmel látták Mákot, ez még fokozta számomra az élményt. KÖSZÖNÖM!

A Gálaestről Szöllősi Mátyás készítette a képeket, a díjat pedig Szaffner Gyula fotózta le.

Szerencsés vagyok azért is, hogy olyan munkahelyen dolgozhatok, ahol Mákot is szívesen látják. Az MTVA is ellátogatott és megörökítette, hogyan szokott elkísérni a négylábú “kollégám”. Köszönjük az érdeklődést és az élményt!

Hát, azt hiszem, nagy Mákom van Mákkal! Ma temperamentum vizsgát tettünk! Így az első lépés kipipálva ahhoz, hogy terápiás kutya is válhasson Mákból – a hallássérült-segítő “diplomáján” túl. Most már mehetünk gyerekek közé gyakorolni, és ezután következik majd a záróvizsga. Remélem, Mákocska másoknak is fog tudni segíteni, nem csak nekem.

A régi fogorvosom nyugdíjba ment, így váltanom kellett. Az új doktor úrral most találkoztam először, és nagyon meglepett a hozzáállása. Kétszer is.

Bemutatkozás és vizsgálat után, mielőtt munkához látott volna, egyszer csak így szólt:

– Eszter, ne haragudj, zavarban vagyok, hogy fel kell vennem a szájmaszkot. Ígérem, ha beszélek, leveszem, hogy jól értsd, amit mondok.

Igazán hálás voltam ezért a figyelmességért, hiszen a hallássérülésem miatt a szájról olvasásra támaszkodom. Ekkor még nem gondoltam, hogy ennél is nagyobb gesztust tartogat számomra a doktor úr.

Amikor másnapra megbeszéltünk egy új időpontot, így búcsúzott:

– Olvastam a gyerekekkel a mesekönyvedet. Tudom, hogy mennyit jelent Neked egy ilyen segítőtárs. Ha nem szeretnél egyedül jönni holnap, gyere segítőkutyával! Ők bárhova bemehetnek, a jogszabály szerint, még ide is. Fontos nekünk, hogy szeressenek hozzánk járni a páciensek és biztonságban érezzék magukat itt.

Hát, így éltem a lehetőséggel, és a következő alkalommal Mákkal mentem. Az orvosok és az asszisztensek is nagyon kedvesen fogadták. Mákocska is nagyon ügyes volt, türelmesen feküdt, még a fúrógép hangja se zavarta. Persze, most nem fizikailag segített, hanem lelkileg. Kezelés közben csak a kutyámra pillantottam, és máris könnyebb volt a fogorvosi székben ülni. Elterelte a figyelmemet is: nem arra koncentráltam, hogy mit csinál a fogorvos, hanem végig az járt az eszemben, hogy milyen fantasztikus érzés, hogy elkísérhetett Mák! Köszönöm!

Képzeljétek, a JOY Magazin olvasóinak ajánlotta a blogunkat! Nagyon örülünk!

Itt olvasható a cikk.