A régi fogorvosom nyugdíjba ment, így váltanom kellett. Az új doktor úrral most találkoztam először, és nagyon meglepett a hozzáállása. Kétszer is.
Bemutatkozás és vizsgálat után, mielőtt munkához látott volna, egyszer csak így szólt:
– Eszter, ne haragudj, zavarban vagyok, hogy fel kell vennem a szájmaszkot. Ígérem, ha beszélek, leveszem, hogy jól értsd, amit mondok.
Igazán hálás voltam ezért a figyelmességért, hiszen a hallássérülésem miatt a szájról olvasásra támaszkodom. Ekkor még nem gondoltam, hogy ennél is nagyobb gesztust tartogat számomra a doktor úr.
Amikor másnapra megbeszéltünk egy új időpontot, így búcsúzott:
– Olvastam a gyerekekkel a mesekönyvedet. Tudom, hogy mennyit jelent Neked egy ilyen segítőtárs. Ha nem szeretnél egyedül jönni holnap, gyere segítőkutyával! Ők bárhova bemehetnek, a jogszabály szerint, még ide is. Fontos nekünk, hogy szeressenek hozzánk járni a páciensek és biztonságban érezzék magukat itt.
Hát, így éltem a lehetőséggel, és a következő alkalommal Mákkal mentem. Az orvosok és az asszisztensek is nagyon kedvesen fogadták. Mákocska is nagyon ügyes volt, türelmesen feküdt, még a fúrógép hangja se zavarta. Persze, most nem fizikailag segített, hanem lelkileg. Kezelés közben csak a kutyámra pillantottam, és máris könnyebb volt a fogorvosi székben ülni. Elterelte a figyelmemet is: nem arra koncentráltam, hogy mit csinál a fogorvos, hanem végig az járt az eszemben, hogy milyen fantasztikus érzés, hogy elkísérhetett Mák! Köszönöm!
