Kuku és Mák nagyon érzékenyek rám. De teljesen másképp, én vagyok az egyetlen közös pont az érzékenységükben. Nem is gondoltam volna, hogy két azonos fajtájú és munkát végző hangjelző kutyánál ennyire másképp jelenhetnek meg ezek a jelek.
Kuku nagyon magabiztos, öntudatos személyiség. Egészen addig, amíg tudja, hogy én jól vagyok. Ha velem bármi történik, összeomlik számára a világ. Például egyszer beteg lettem, a kórházba szállításom előtt ijedten hordta be az összes játékát az ágyamba. Amikor látta, hogy ezzel nem sokat segít, tehetetlenségében az ágyam mellé hányt és hasmenése lett. Remegett, mint a nyárfalevél. Amíg én a gyógyulásra koncentráltam, Kuku lábán kialakult egy csúnya gennyes, fekélyes seb. Az állatorvosok is tanácstalanok voltak, műtét is felmerült. Hónapokkal később, amikor rendbe jöttem, Kuku sebe is nyomtalanul eltűnt… Az orvosok is csodájára jártak, persze én örültem a legjobban.
Máknak pedig az a legfontosabb, hogy velem legyen. Akár itt lehet a „világ vége”, lehetek bármilyen szomorú, ő akkor is boldog, hiszem mellettem van! Kukut a szoros fizikai együttlét sosem érdekelte: simán otthon maradt nélkülem egész nap, ha tudta, hogy jól vagyok. Mákot még tavasszal egyedül hagytam a lakásban félórára, és teljesen bepánikolt. Az amúgy a végtelen nyugodtságáról híres kiskutyám felpörgött. Rágta magát, és a rövid egyedüllét alatt is átrendezte a lakást. Kétségbeesett, hogy hova tűntem. Hamarosan megérkezett a „diagnózis” a kiképzőnktől, Ricsitől: szeparációs szorongás. Érdekes, Ricsinél (egy évig nevelkedett nála), sem a munkahelyemen, sem más idegen helyen egyáltalán nem produkált ilyen tüneteket. Csak otthon. Sose értettem igazán, hogy miért pont nálunk izgul nélkülem a kutyám, hiszen a cuccaink között kellene a legnagyobb biztonságban éreznie magát. Ha Kukuval kettesben maradt otthon, akkor nem idegeskedett… Na, mindegy, úgy látszik, a kutyalélek sem logikus elvek alapján működik…
Mák amúgy egy klassz, fegyelmezett kutya. Szinte észrevehetetlenné tudja magát tenni. Úgy viselkedik, mintha jelen se lenne. Így nagyon szívesen viszem magammal bárhova, egyáltalán nem teher nekem. De azért tudom, hogy ez nem megoldás és muszáj lazítanunk a „köldökzsinóron”. Bármikor kialakulhat olyan helyzet, hogy nem tud jönni velem, ezért neki is meg kell tanulnia egyedül otthon maradni. Nem sokáig tétlenkedtünk: elkezdődött a tréning. Mákot az utcáról kamerával figyeltük, mobiltelefonon. Így ő azt hitte, hogy egyedül van, ugyanakkor szükség esetén telefonon rá tudtunk volna szólni. Fokozatosan növeltük azt az időt, amikor „nem voltam otthon” és sokszor jutalmaztuk. (A fotón éppen Ricsi a fiával „őrzi” távfelügyeleten keresztül a kiskutyámat.) Csak egy-két alkalommal játszottuk el ezt a szituációt, de nagyon ügyesen vette a lapot. Már valós helyzetekben gyakoroljuk Mákkal az egyedüllétet, az önállóságot és a függetlenséget. Drukkoljatok Ti is Mákocskának!
U.I. Azért mindkettőnknek származott kis előnye ebből a problémából. Egyrészt Mákocska sokfelé kísérhetett el engem. Másrészt én is „megtanultam” olyan helyekre is segítőkutyával menni, ahova korábban nem gondoltam volna (pl. strand, munkahely), hiszen nekem elsősorban otthon van szükségem Kuku és Mák segítségére, amikor nem viselem a hallókészüléket. Azt hiszem, mind a ketten nagyon élveztük ezt a projektet…
