Eldöntöttük a kiképzőnkkel, hogy elindítjuk az Intenzív Fegyelmező Projektünket. Ami a „hallókutya”-féle feladatokat illeti, egyre többször szembesülök azzal a problémával, hogy az én fantáziám véges: már nem tudok olyan bonyolult gyakorlatot és helyzetet kitalálni, amit Kuku ne oldana meg! Mindenhol (pl. lakásban, forgalmas buszmegállóban), mindenféle cselességre való törekvésem dacára (pl. teáskannába eldugott főzőóra, faodúba berakott telefon) szépen jelez. Ha valamilyen akadályba ütközik (pl. csukott ajtó), segítséget kér: kapcsolatot teremt másokkal, elkezdi húzni a közelében tartózkodó személy kezét, megböki. Ha így is sikertelen az akciója, „férfias” sírással próbálja felhívni a figyelmét. Az se zavarja már, ha zajos, ingerdús környezetben vagy tömeg jelenlétében kell dolgoznia.
Kukunak továbbra is megvan a gyenge pontja: még mindig lelkesen lép interakcióba az emberekkel. Ezen a területen is rengeteget fejlődött az elmúlt pár hónapban, a megszokott szituációkban (pl. lift, éttermek, ügyfélszolgálatok, tömegközlekedési csomópontok) már nyugodtan képes viselkedni: nem csóválja egyfolytában a farkát. Szeretném teljesen megszüntetni a simogató kezek és a vidám kutya meginghatatlannak tűnő kölcsönhatását: az emberek a magányosan fekvő, barátságos kutyához mennek oda, a barátságos kutya pedig a kedves embereknek köszönhetően még nagyobb üzemmódban lengeti a farkát, és így egyre több embert vonz magához. Ördögi körforgás.
Amikor annyi inger, mosoly, szemkontaktus és dicséret éri Kukut, hogy látom, már csak rövid ideig bírja a helybenmaradás okozta feszültséget (azaz a legnagyobb fokozatra állítja a farkát mozgató agyi tevékenységét), gyorsan megcsörgetem a telefonomat (ébresztőóra funkcióval) vagy megkérek valakit, hogy hívjon fel. Kuku ilyenkor hirtelen minden érdekességet elfelejt, abbahagyja a nagy csóválást, és rohan “szólni” nekem, visszaáll a kezdeti egyensúly. Én nem labdával vagy virslivel hívom fel magamra vagy kötöm le a kutyám figyelmét, hanem csak azt imitálom, hogy a segítségére van szükségem.
