Szombaton ebédmeghívásnak tettünk eleget, szerencsére kutyabarát társasággal, így Kuku is csatlakozhatott hozzánk. Pont az étterem szélén foglaltunk helyet, vagyis a bevásárlóközpont folyosóján közlekedő tömeg (éppen ömlőtt az eső) ideális gyakorlási helyzetet teremtett Kuku számára. A rossz idő elől vásárlásba menekülők rengeteg dicséretben és simogatásban részesítették Kukut, aki jól tűrte, hogy körülötte forog a világ, már nem örül meg annyira minden ingernek. (Kuku világszeretete és a kedves emberek egymást erősítő hatása már sok szocializációs feladatot adott.) Lehet, hogy kezdi unni, hogy már a puszta megjelenése ennyi figyelemmel jár?! Az egyik ebédpartnerem viccesen meg is jegyezte: adjam neki kölcsön Kukut az ismerkedéshez! Milyen igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy az ilyen képzett kutyák – a fizikai és lelki segítségen túl – közvetten hozzájárulnak a fogyatékosok társadalmi integrációjához. Feloldják a beszélgetőtársak kezdeti zavarát, nem a sérülésen van a hangsúly, hanem máris találnak közös témát: a kutyát.
