A kezdetektől fogva igyekszem következetesen viselkedni Kukuval (sajnos könnyű kudarcot vallani Kuku bánatos tekintetének köszönhetően). Bea is hangsúlyozta az első klubfoglalkozásunkon, hogy ez az eredményes nevelés alapja. Már Kuku kölyökkorában felállítottam magunknak szabályokat, amikhez még ma is ragaszkodom. Például mindig úgy indulunk el sétálni, hogy a kapun belül lefektetem, majd nyugodtan meg kell várnia, míg ellenőrzöm, hogy tiszta-e a levegő (nem jön-e másik kutya vagy autó).
A családom néha úgy ítéli meg a következetességemet, hogy feleslegesen szigorú vagyok szegény kutyával (holott a szakemberek szinte túl engedékeny gazdának tartanak). Én pedig a kutyanevelés szempontjából zavaró tényezőként tekintek Kukut elkényeztető rokonaimra. Rengeteget tudnék erről mesélni.
Sose felejtem el az első tavaszi sétánkat a szüleimmel. Már hazafelé tartottunk, amikor észrevettem, hogy a sarkon egy hölgy a két kis kutyájával kedvesen (mindenki a maga nyelvén) hívják Kukut játszani. Ha ilyen helyzetbe keveredünk (csakis ismerős kutyák esetében), le szoktam ültetni Kukut, és ha rám figyel, akkor a „Séta!”-vezényszóra mehet. Kuku ezúttal nehézkesen ült le. Úgy döntöttem, hogy akkor nincs játék. Erre mi történt? Szüleim így szóltak: „Eszter, miért nem hagyod, hogy jól érezze magát Kuku?” Én nem engedtem a nyomásnak, de kicsit kellemetlenül éreztem magam a nő előtt.
Egyik este Kuku nem fogadott szót. Gondoltam, hogy akkor menjen ki a rosszcsont az előszobába, és hátha rájön, hogy mégiscsak jobb hallgatni a gazdira, mint egyedül tölteni az időt. Elégedetten gondoltam Ricsi szavaira: a kutyának joga van választania, hogy együttműködik vagy nem. Kis idő után abban a tudatban néztem ki az előszobába, hogy milyen jól alkalmaztam a kiképzőnk tanácsát, és biztosan Kuku megbánást mutató szemekkel fog várni. És erre mit látok? Apukám a lépcsőn ült (tudta, hogy éppen szociális kizárás zajlik), virslivel vigasztalta Kukut, és mozdulatai ezt sugallták: „Jól van, kicsi Kukucskám, ne légy szomorú, tudod, milyenek ezek a gazdik!”
Szerencsére az ilyen eseteknek nem lett súlyosabb következménye, csak Kuku azt a „szabályt” tanulta meg, hogy „a Gazdinak mindig szót kell fogadni, Anyukájának csak néha, Apukájának meg soha”.
