Tartalmas ebéd

Egy hétvége erejéig a magyar tengernél nyaraltunk. Hőség, lángos, palacsinta, strand nélkül a Balaton se az igazi – természetesen mindez Kuku nélkül se az. Amikor lesétáltunk a partra, Kuku végig szépen a lábam mellett ballagott. Mindent alaposan előkészítettem: a táskámban telefon, a kezemben dummy. A nagy tömeg már messziről feltűnt, úgyhogy a helyszín is ideálisnak bizonyult a gyakorlás szempontjából. Először a mi éhségünket csillapítottuk, addig Kukut lefektettem, és ő türelmesen várta végig, míg az első állomáson a palacsintát, a másodikon pedig a lángost fogyasztottuk el (a sorrend nem elírás). Már a lángos végét jártuk, amikor az ebédtársam elkezdett kételkedni Kuku segítőkészségében: az orra előtt finom falatok, rengeteg ember, biciklisek és gokartosok, így biztosan nem fog jelezni! Mivel az én kíváncsiságomat is felkeltette, javasoltam neki, hogy próbáljuk ki! Felhívott, és nagy büszkeségemre Kuku jelezte nekem a telefoncsörgést! (Azt a tanulságos következtetést vontam le, hogy legközelebb fogadnom kell egy lángosban!) Ezután a strand előtti téren leültünk egy padra, és nézelődtünk. Egy idősebb hölgy észrevette a dummy-nkat, és kedvesen megszólított, hogy mi az? Meséltem neki Kukuról. Majd a néni azzal a visszautasíthatatlan kéréssel fordult hozzám, hogy mutassam meg neki, hogyan jelzi nekem Kuku a zajokat. Így rögtönzött magánszámmal prezentáltuk a „hallókutya-szakma” lényegét. Miután elköszöntünk, hazaindultunk. Útközben is Kuku magabiztosan, szorosan ment a lábamnál. Ekkor Kuku megkapta – azt hiszem – az élete legszebb bókját, a járdán szemben jött egy pár, és a nő így szólt a férfihez: „Jaj, istenem! Nézd, hogy megy a gazdája mellett! Ez számomra A KUTYA!” Hát mit mondjak, számomra is!