Rejtély

Mák kutya ma is lenyűgözött. A karantén alatt a legnagyobb kirándulásom a kertbe történik. Délután a levegőn dolgoztam, a napozóágyon olvastam egy szakdolgozatot, az erkély alatt. A mellettem fekvő, higgadt viselkedéséről híres Mák egyszer csak – meghazudtolva önmagát – többször rám ugrott, utána párszor a levegőbe, majd ezt a mutatványt néhányszor megismételte. Az értetlenkedésemet látva, le-felrohangált a teraszra vezető lépcsőkön, utána vissza hozzám kétségbeesetten, lihegve. A pörgésben, útközben felborította a ruhaszárítót a vizes ruhákkal, a kerti asztalt úgy meglökte, hogy majd kiömlött az ital a pohárból. Sőt, a teraszon alvó Kukut is átugrotta (ilyet se szokott csinálni, hiszen Kuku privát zónáját különösen tiszteli). Egyszerűen nem tudtam megfejteni, hogy mi történt Mákkal, így már kezdtem mérges lenni rá, hogy megunta a bezártságot és csak szórakozik velem. Addigra leért édesanyám az emeletről, és kiderült, hogy igaza volt Mákocskának. Anyukám nem tudta, hogy kikapcsoltam a hallókészülékemet, mert eléggé megfájdult a fejem, és szerettem volna minél jobban a munkámra figyelni. Ebből adódóan leszólt az erkélyről: „Eszter! Eszter!”. Persze, így nekem esélyem se volt ezt érzékelni. Mákocska segíteni akart, csak én nem tudtam értelmezni a levegőbe való ugrálását. A névszólítás jelzését régebben megtanítottuk neki, mert ez látványos elem a segítőkutya-bemutatókon, de élesben most fordult elő ilyen helyzet, amikor a magasból szólnak rám. Nyilván az irányt akarta jelezni Mák a felugrálásokkal, pedig ezt nem tanítottuk neki. Úgy látszik, már csak nekem kell elfogadnom, hogy sose szabad kételkednem Mákban.

This entry was posted in Kuku. Bookmark the permalink.