Strandolás segítőkutyával

Két barátnőmmel visszatértünk Csopakra, ahol gyermek- és kamaszkorunkban sokat voltunk együtt nyáron. Most már mi vittük el a gyerekeket (és Mákot) nyaralni. Nagy örömömre csatlakozott hozzánk az egyik barátnőm mamája is, aki annak az iskolának vezetője, ahol egy számomra mindmáig meghatározó időszakot töltöttünk el. A Gyermekek Háza a mai napig is a szívem csücske.

Gyerekzsivaj, strandolás, kutyázás, nosztalgiázás, sok nevetés, közös beszélgetések és borozgatás a gyerekek délutáni és esti alvása alatt… Pont ilyen programra vágytam! Zsófi kislányának, Hangának is hamarosan lesz segítőkutyája (vércukorszint-jelző kutya). Mindezt azért meséltem el, hogy lássátok, hogy ők milyen fontos szereplők az életemben. Szerettem volna, hogy igazán felhőtlen legyen ez a hét. Talán ezért is voltam a szokásosnál kissé nyugtalanabb, hogy be fogják-e engedni Mákot a strandra, ahol szigorú ellenőrzés van. Beléptetőkapun kell áthaladni, ráadásul a pénztárnál nagy táblán ott virít az „áthúzott kutya”…

Kukuval és Mákkal sokféle helyen jártam már, amire a jogszabály lehetőséget ad (pl. étterem, szálláshely, konferencia, bevásárlóközpont), de strandon még soha. Sok pozitív élményben volt már részem, de kisebb-nagyobb kalandokban is. Ez persze sose vette el a kedvem, szeretek Kukuval és Mákkal jönni-menni, legalább így megismerhetik olyanok is a segítőkutyákat, akik még sose hallottak róluk. Fürdőhelyeken még talán szokatlanabb jelenség a segítőkutya, de tudtam, hogy ez esetben nem tudom elkerülni, hogy Mákot bevigyem magammal. Ennek több oka is volt:

1. Kánikulában nem tudom a kocsiban hagyni Mákot.

2. Amikor egyedül marad egy lakásban, visszatér a szeparációs szorongása. Megijed, hogy hova tűntem (már tréningezzük, hogy leszokjon erről, beszámolok majd később, hogy haladunk).

Nehogy pont ezzel a társasággal keveredjünk konfliktushelyzetbe! Kirázott a hideg attól a gondolattól, hogy a gyerekek a nyári forróságban várakoznak, miközben ecsetelem a hallássérülésemet, a furcsa kiejtésem okát és a törvényi hátteret, közben a kapunál sorban álló emberek minket néznek ferde szemmel… Pont ez hiányozna most, amikor Zsófiék ennyire lelkesen készülnek a leendő jelzőkutyájuk, Keksz fogadására – futott át az agyamon! Ezért inkább a megelőzésre koncentráltam. Kikerestem a strand honlapján az üzemeltető, az önkormányzat központi email címét. Írtam nekik, és kértem a segítségüket, hogy előre tájékoztassák a strand munkatársait az érkezésünkről. Emlékszem, egy este küldtem el az emailt, másnap délelőtt már a gépemen várt a lepecsételt levél, Ambrus Tibor Polgármester Úr aláírásával. Így hangzott a válasz:

„Csopakon természetes, hogy a segítőkutyák a sérült ember társai, akár hozzátartozói is, és használhatják a strandunkat. Erről nem kell tájékoztatnom a strand személyzetét, hanem ez nekik természetes. Önkormányzatunk nevében remélem, hogy kellemes napokat fog településünkön eltölteni.”

Igazán jól esett ez a hozzáállás, bárcsak mindenhol ezt tapasztalnánk! A strandon tényleg nagyon kedvesen fogadtak minket. Amikor felmutattam Mák igazolványát, a széles babakocsival/kerekesszékkel közlekedő vendégek számára fenntartott bejáratot is kinyitották, hogy kényelmesebben tudjunk bemenni. Szinte úgy éreztem magunkat, mintha celebek lennénk. A barátnőmék is megállapították: „Jé, mindenki mosolyog ránk!” A gyerekek rögtön odaszaladtak hozzánk, Mákkal ismerkedni.

Szívmelegedő volt számomra az is, ahogy Zsófiék bíztattak, hogy feküdjön nyugodtan Mák is a plédükre, hiszen kevés a hely körülöttünk. Az egyik nap a kis pokrócon ebédeltünk. Körben ültünk, felnőttek, gyerekek. És Mák. Így együtt. (Megnyugtatok mindenkit, a kutyám jól viselkedett, nem ette meg a gyerekek elől a kaját.) Annyira különleges élmény volt számomra egy pléden heverészni Mákkal a zsúfolt strandon. Amikor egyedül napoztam, hatalmas biztonságérzetet jelentett Mák jelenléte, hiszen le kellett vennem a hallókészülékemet, ahogy vizes lett a hajam.

Egyszer, miközben olvastam, Mák a hátamra tette a fejét. Tényleg nagyon aranyos lehetett. Akaratlanul felnéztem, és láttam, hogy néhányan körbeálltak minket, tisztes távolságból. Egymás fülébe súgtak, csodálkozva figyeltek minket. Egymás szemébe néztünk, és összenevettünk. Mindannyian tudtuk, hogy ebben a pillanatban a hátamon szundikáló kutya köt össze minket. Azt hiszem, Zsófiéknak is tetszett ez az élmény, mert így búcsúztak: „Úgy várjuk Kekszet! Jövőre már ő is jön velünk strandolni!”