Mákocska nagyon tiszteli a Nagyfőnököt, Kukut. A világért sem ártana neki, mindig meg akar neki felelni. Hozzám is nagyon kötődik, sokszor úgy csinál, mintha szimbiózisban élnénk: ha kimegyek a szobából, követ, ha átülök a távolabb lévő fotelbe, jön velem. (Rajta vagyunk az ügyön, hogy lazítsunk a „köldökzsinóron”.) Ma Kuku a lépcsőfordulóban pihent, amikor lementem, én átléptem. Az árnyékomként érkező Mák is rohant le a lépcsőn, egyszer csak lefékezett Kuku előtt, megállt, leült. Jobbra-balra nézett, majd rám… Néhány percig így gondolkozott, hogy akkor most mit csináljon: adja fel a követős „játékát” vagy Kuku szundikálását zavarja meg? Olyan aranyos volt, ahogy a számára a legjobb döntést próbálta meghozni.
