Mák még egy hete se kezdte meg a „hangjelző kutya” tanulmányait, amikor először segített nekem – pusztán a jelenlétével. Stúdiófotózásra vittük. Olyan helyre, ahol csak teherlifttel tudták áthidalni Ricsi számára a lépcsőt. A lift ránézésre se volt számomra túl bizalomgerjesztő, de azért beszálltam Ricsivel és Mákkal. Ránk csukták a vastag ajtót, és ezután az jött, amire egyáltalán nem számítottam: elaludt a villany. Még félhomály se volt, semmi fény nem szűrődött be. Én, lehetőleg, mindig igyekszem elkerülni a teljes sötétséget, valószínűleg a hallássérülésemből kifolyólag. Gondolom, csak néhány másodpercig tartott, míg felért a lift, de ez a kellemetlen érzés számomra hosszú percekig tartónak tűnt. Hirtelen ötletből vezényelve, rátettem a kezem a Ricsi ölében utazó kicsi Mákra. Utólag tudatosult bennem, hogy ez mennyit jelentett nekem: Mák megnyugtatott, mivel tudtam, nem vagyok egyedül. Ugyanakkor én is megtarthattam az önállóságomat, mégis más volt a kiskutyámat simogatni, mint mondjuk más kezét szorongatva várni, hogy végre kinyissák a liftajtót. Örültem, hogy Mák velünk volt a liftben, de azért visszafelé inkább lépcsőztem.
A fotózás természetesen már világosban történt, az alábbi képeken mutatok egy kis ízelítőt. Mákocska nagyon ügyes volt, úgy látszik, nem lehet elég korán elkezdeni a szereplést. 🙂
Így készültek a profi fotók (a baloldalit persze én csináltam) és ilyenek lettek a képek:
