A Norvég Civil Támogatási Alap támogatásának köszönhetően az elmúlt hónapokban több óvodában, iskolában és munkahelyen tarthattunk érzékenyítő tréninget, Kukuval a „hallássérült szekciót” szoktuk képviselni. Gyógypedagógia, esélyegyenlőség, szociológia és kutyázás együtt, ez igazán nekem szól! Akármilyen fárasztóak ezek a programok, ugyanolyan élvezettel csinálom, mint az elején. Számomra hihetetlen, hogy Kuku hogy tudja oldani bennem és az emberekben is azt az esetleges feszültséget, ami a kommunikációs problémáinkból ered. Kuku szerepe a találkozás első perceiben hatalmas. És ő mintha pontosan tudná, mi a dolga: „Váratlanul ért a Gazdi furcsa kiejtése? Nem értette meg, amit kérdeztél tőle? Semmi gond, nyugi! Simogass csak meg engem, és ha sikerült összeszednetek a gondolataitokat, próbáljátok meg újra!” „Nézzétek, hogy jelzem a Gazdámnak a zajokat?! Látjátok, milyen ügyes kutya vagyok?! Nem kell őt sajnálni ám, legfeljebb irigyelni! Na, ugye, milyen klassz neki, hogy ilyen segítő társa lehet, mint én!?”
Szokták mondani, hogy a gyermeki fantáziavilág, ahogy egyre idősebb lesz az ember, szép fokozatosan elkopik. Valahogy így tűnhet el lassan-lassan az empátia, a másság természetesnek való kezelése is. Majd később a helyére lép a zavartság, a félelem, a szégyenérzet. Úgy tapasztaltam, hogy az óvodások még nyitottan kérdeznek: „Mi van a néni fülében? Miért beszélsz így? Miért ül ilyen székben a bácsi?” A picik bátran segítenek. Olyan kreatívak, hogy kitalálják, hogyan tudnak jól segíteni. És nem félnek attól, mi történik, ha valamit elrontanak.
A felnőttek sokszor zavarba jönnek. „De jó isten! Mit tegyek, hogy nem értettem, amit kérdezett Eszter?” „Csináljak úgy, mintha nem venném észre, hogy így beszél?” „Merre nézzek, nehogy azt higgye, hogy őt bámulom?” „Jaj, inkább nem ajánlom fel a segítségem, abból baj biztosan nem lesz!” Úgy érzem, hogy felnőttek már inkább a vélt elvárásoknak, egymás, a kollégák előtt szeretnének megfelelni.
Óvodások és felnőttek, a két véglet! Azonban az átmenet is jól látszik, szerintem. Az alsósok még lazábbak, de már közel sem annyira, mint az ovisok. Az igazi változás valamikor felső tagozatban, kamaszkorban mehet végbe. „Játszani a kutyákkal, közösen? Az vajon elég menő? Élvezni a játékokat és az élettörténeteket? Az nem égő a többiek előtt?” Nyár óta hatszor (számoltam!) fordult elő, hogy amikor megszólaltam, elkezdett nevetni egy-egy srác. (Véletlen, hogy mindegyik fiú volt? És az, hogy felsősök voltak?) Félreértés ne essék, egyáltalán nem haragudtam rájuk. Nem ők tehetnek arról, hogy nem tudtak mit kezdeni ezzel a szituációval. Kuku és az én feladatom, hogy kioldjuk belőlük ezt a gátlást!
A gimisek már komolyabbak és zárkózottabbak szoktak lenni. Hát bizony, közeledünk a felnőttkorhoz…
Mindegyik korosztállyal örömmel dolgozom, mindegyiknek megvan a maga szépsége. Óvodában könnyű dolgunk van, csak meg kell erősítenünk a gyermekekből áradó érzékenységet. A munkahelyeken nagyobb kihívás lekötni a csapattagok figyelmét, de annál nagyobb sikerélmény látni, amikor a foglalkozások végére már felszabadultan nevetnek és játszanak. Kukunak aztán meg teljesen mindegy, hogy hány évesekhez megyünk. Felnőttek, gyerekek, kamaszok, gimisek, ovisok, nála egyre megy. Neki egy dolog a fontos: hogy minél több simogatást begyűjtsön. 🙂
