A kapcsolatom nagyon szoros Kukuval. Olyan értelemben is, hogy jól ismerjük egymás jelzéseit, a legapróbb testjelekből is tudunk olvasni. Ez a mi előnyünk, és egyben hátrányunk is. Előny az, hogy kiválóan megértjük egymást. Hallássérült lévén sokat jelentenek számomra a vizuális jelek (az embereknél a mimika, gesztus, szemkontaktus és testtartás is). Kukunak hangjelző kutyaként meg kellett tanulnia, hogyan tudja jól kifejezni nekem, amit „mondani” akar, hogyan tudja felhívni a figyelmemet, ha valami történt, majd megmutatni, hogy hol és mi szól. A mi esetünkben még egy finom érintés, bökés, apró mozdulat jelentésértéke is hatalmas. Az én fizikai jelzéseimre is rá van hangolva a kutyám: jól érzékeli, ha nem sikerült pontosan átadnia az üzenetet vagy én félreértettem (pl. nem csengetnek, hanem kopognak). A mi kapcsolatunk „hátránya” viszont az, hogy túlságosan is össze vagyunk nőve. Például, ha nincs otthon a családom, én elképzelhetetlennek tartom, hogy a kutyám nélkül egyedül aludjak egy lakásban. Tudom, nélküle észre se venném, ha csöngetnek, vagy időre se tudnék felkelni, mert nem hallom meg a vekker csörgését.
Szóval, olvassátok el, hogyan kommunikálunk mi! Annyira szeretem a kutyámat és becsülöm benne a türelmét!
– Gazdi, Gazdi!
– Mi van Kuku, mit szeretnél?
– Gyere, gyere! Történt valami, ezt meg kell nézned!
– Na, jól van, Kuku, megyek! Mutasd csak!
– Végre megmozdultál! Erre gyere!
– Értem, jó, akkor megyek az ajtó felé. Csöngettek?
– Neeem… Mondom, erre gyere! Ide! Látod, mutatom!
– Akkor kopogtak?
– Nem, nem!
– Nem értelek, Kuku, az előbb mutattad, hogy a bejárati ajtó felé induljak.
– Igen, Gazdi, a bejárati ajtó felé! Nem látod, hogy arra viszlek?!
– Na, akkor mire gondolsz?
– Nézd, itt mutatom! Az-az!
– Jaj, tényleg! Kuku, igazad van, itt szól a telefonom az ajtó mellett!
– Na, végre rájöttél! Kapok jutalomfalatot?
(Videók itt láthatóak a jelzési folyamatról.)
A fotóért köszönet Heim Alexandrának!
