Hosszas felkészülés után megszületett a munkánk gyümölcse! Kuku – Nyafival együtt – levizsgázott a Gyermekek Házában. Így nem csak a hangjelző, hanem a terápiás kutya szakirányt is elvégezte. Köszönettel tartozom Kókayné Lányi Mariettának, a Gyermekek Háza igazgatónőjének és Mányik Richárdnak, a kiképzőnknek, és nem utolsósorban a negyedikes gyerekeknek. A legszebb gratulációt az egyik kisdiáktól, Csengétől kaptam. Még aznap este írt egy emailt.
Kedves Eszter! Nagyon jó volt, hogy Kuku ügyesen vizsgázott és köszönöm, hogy megosztottad velem ezt a lehetőséget. A kapott karkötő alapján megnéztem anyával a neten a Kukus blogodat. Jó volt, hogy anyának is meg tudtam mutatni Nyafit és Kukut. Egy kicsit sajnálom, hogy a vizsgának vége, mert így már nem látogattok meg minket péntekenként, de remélem, előbb-utóbb erre visz az utatok és akkor meglátogattok minket.
Remélem sok örömötök telik majd egymásban Kukuval!
Szeretettel ölel: Csenge
Külön nagy öröm volt számomra, hogy a régi iskolámba, a Gyermekek Házába járhattunk gyakorolni. Ez az iskola igazán nem szorul „reklámozásra”, hiszen ötszörös a túljelentkezés, számos díjjal tüntették ki, és olyan rangos vendégek látogatják meg, mint például a jordán királyné. Mégis szeretném Nektek bemutatni, mert a Gyermekek Háza nagyon közel áll a szívemhez. Az ottani szemlélet, tanítási módszer számomra példaértékű. Itt sokféle gyermek tanul együtt, és ezt a világ legtermészetesebb dolgának tartják. A gyerekek is. A 20-25 fős osztályokba 2-3 sajátos nevelési igényű tanuló jár. Sőt, a differenciált oktatásnak köszönhetően, a tehetséges tanulók közösen tanulhatnak a sérült társaikkal úgy, hogy mindenki a saját tempójában haladhat. A Gyermekek Házában értéknek tekintik az egyéni különbségeket, a sokféleséget. Itt nincs – társadalmilag meghatározott – mérce. Mindenkit önmagához képest viszonyítanak. Akkor is ugyanúgy ünnepelnek, amikor például egy down-szindrómás kislány leír egy számot, vagy egy hallássérült megérti a matekfeladat egyszerűsített(!) szövegét, mint amikor a tehetséges társuk kiszámol egy bonyolultabb műveletet. A gyerekekből belülről árad a tolerancia, az empátia és az elfogadás. Őszintén kifejezik egymásnak az elismerésüket, ha valaki leküzdött egy akadályt. Az órák interaktívak, nem a frontális oktatásra (a tanító „előadására”), hanem a csoport- és a pármunkára helyezik a hangsúlyt. Így tanulnak meg egymásnak segíteni a kisdiákok, a sérült is segít az „ép” társának. A hiperaktív gyereknek nem kell végigülnie egy tanórát, hanem „mozgásos” feladatokat kap (pl. „Hozd be a tanári ajtajára felakasztott háromszöget!” „Kettesével számold meg, hány fogas van a folyosón!”).
Évekkel ezelőtt Marietta így mesélt rólam az éppen megjelenő könyvében. Azt hiszem, ez mindent elmond a Gyermekek Házáról, és arról, hogy miért szerettem ennyire Kukuval oda visszajárni.
Eszter 1993-ban került a Gyermekek Házába. Az első találkozáskor egy szemüveges, hallókészüléket viselő kislány állt előttünk. Mosolyogva, bizakodva nézett ránk, és mesélt nekünk. Egy szavát sem értettük… El sem tudtuk képzelni, hogyan fogjuk őt megérteni, segíteni, tanítani, hogyan fog beilleszkedni az osztályba. Megkezdődtek a mindennapok. Beszélgetések az osztálytársakkal, a szülőkkel, differenciált tanulás, gyógypedagógiai fejlesztés, kirándulások, játékok, mind Eszterrel közösen. Eszter ma teljes életet él. A mai napig tartja a kapcsolatot volt osztálytársaival, barátaival. Szeretek vele beszélgetni. Minden szavát értem… Így látja ma Eszter: „Nemcsak a szüleimnek és szűk környezetemnek, hanem a Gyermekek Házának is köszönhetem azt, hogy csodás, boldog gyerekkorom volt. Nagyon találó az iskola neve, ez tényleg a gyermekek háza. Itt minden a gyerekekről szól, és mindig úgy éreztem, hogy ide hazamegyek. Sőt, még most is! Csak a Gyermekek Házában eshetett meg velem, hogy sírtam, amikor beteg voltam, mert nem tudtam suliba menni. Csak mostanában jöttem rá, hogy a Gyermekek Házában soha nem éreztem magam fogyatékosnak! És a GYH-s évek alatt tanultam meg egy életre, hogy én is ugyanolyan ember vagyok, mint a többi. Nemrég beszélgettem Mariettával, az igazgatónővel. Elmesélte, hogy az első hónapokban senki egy szót sem értett abból, amit mondtam. Én ezt észre sem vettem, azt hittem, nagyon érthetően beszélek. Ma sem tudok rájönni, hogy sikerült ezt elérniük a tanítóknak, és azt, hogy az osztálytársaim így viselkedjenek velem. Köszönöm Nektek, Éva néni, Kata, Marietta, Bea néni és a többiek! (Részlet a Könyv az integrációról című könyvből)
Felnőttként megtudtam a titkot. Amikor harmadikosztályosan a Gyermekek Házába kerültem, a szokásos reggeli beszélgetőkörben, szivacsokon ülve közösen megbeszélték a gyerekekkel, hogyan tudnak nekem segíteni, lehalkított tévén megnéztek egy műsort. Az ötleteket a gyerekek maguktól találták ki, hogy mire kell figyelniük. És az osztályfőnökünk nem úgy mutatott be a gyerekeknek, hogy én „csúnyán” beszélek, hanem azt mondták, hogy az beszél szépen, akit én megértek, és én tudok valamit, amit más nem: szájról olvasni. Így lett érték az én hiányosságom, és innentől kezdve végre egy közösség egyenrangú tagja lettem.
Kedves Olvasók! Ne haragudjatok, hogy most kivételesen kicsit többet írtam a Gyermekek Házáról és magamról, mint Kukuról. De ez is hozzátartozik az életemhez, sőt még a „kutyázáshoz” is! Kukuval azért is veszek részt ilyen lelkesen az érzékenyítő programunkban, mert remélem, hogy a társadalomban egyre jobban elterjed az a szemlélet, amit gyerekkoromban megéltem.
Vigasztalásképpen lássuk néhány képet Kukuról és a GYH-s „csoporttársairól”!
