Ahogy az előző bejegyzésemben említettem, most az utcai gyakorlásra koncentrálunk. Nekem főleg otthon van szükségem Kuku segítségére – ha nem viselem a cochleáris implantációt (pl. alvás közben) –, a “hallókutya-szakmának” ezt a részét (utcai gyakorlás) elhanyagoltuk az utóbbi időben.
Én is elkövettem azt a hibát, hogy ha az utcán véletlenül meghallottam a telefon csörgését, akkor azonnal megnéztem, hogy ki hív (a barátaim így szokták tudatni velem, hogy fontos és/vagy sürgős ügyben küldtek egy e-mailt), nem vártam meg Kuku figyelmeztetését. Tehát tudatosítanom kell Kukuban, hogy a hangok és zajok jelzése közterületeken is mindig az ő hatáskörébe tartozik. Akkor is, ha úgy látja a reakcióimból, hogy észreveszem az adott zajforrást. Akkor is, ha a kiképzőnk elkísér minket (aki Kuku szemében egyszerűen csak “szórakozik” velünk a sok komolytalan zajkeltéssel). Akkor is, ha valaki más (pl. kirándulótárs) is figyelmeztet: “Eszter, szól a mobilod!” Tehát minden körülmények között, akkor is, ha éppen leszakad az ég.
A tréning első napján egy forgalmas út mellett lévő játszótérre esett a választás. Pont csúcsidőben mentünk oda, így nem csak a gyerekzsivaj, hanem közlekedési eszközök sokasága terelte el Kuku figyelmét (az alábbi fotók itt készültek). Az ingerdús környezet ellenére Kuku nyugodtan viselkedett, nem mutatott szokatlanul nagy érdeklődést a vidám gyerekek iránt. Néhány percig szemlélte körülötte zajló eseményeket, de utána lefeküdt. (Ebből is jól látszik, hogy minél többször megyünk idegen helyekre, annál közömbösebben viselkedik. Ő is szinte lassan megunja, hogy állandóan úton vagyunk, már nem kelti fel az érdeklődését minden egyes történés.) Ezután megkértem az ismerősömet, hogy csörgesse meg a táskámban lévő telefonomat. Kuku abszolút stabilan, szabályosan szólt nekem. Néhány perces várakozás után megint felhívtuk „Kukut”, és így tovább. Másfél órát töltöttünk a gyerekek között, és mindvégig úgy jelzett nekem Kuku, ahogy a lakásban szokott.
Néhányan furcsállották a produkciónkat (Kukun nem viselt semmilyen megkülönböztető jelzést, ami utalt volna arra, hogy éppen „segítőkutyásdit” játszunk), de én nagyon büszke voltam rá! A sikerélményeken felbuzdulva a következő napokban csakis ingerdús helyeken (pl. közlekedési csomópont, múzeum, sétálóutca) etettem Kukut – természetesen telefoncsörgéssel fűszerezve!
