Kuku kedvenc helye a Balaton – és persze az enyém is. Tó, lángos, palacsinta, hangulatos sétány, mező, szép kilátás… – kell más egy goldinak és gazdájának?
Az augusztus 20-ai hosszú hétvégét is ott töltöttük. Felfedeztünk egy ideális partszakaszt a strand mellett, ahol nem fürdenek emberek, de gyönyörű, tiszta és mély a víz, tehát nagyokat tud úszkálni benne Kuku. Kicsalogatni őt a Balatonból egy kihívás (labda kell hozzá). Sőt, még hazahozni is az.
Mindig vidáman ugrik be a kocsiba, igazán szeret utazni és bárhova örömmel kísér el engem. Amikor látja, hogy Balatonon bőröndöket pakolászunk, egy hajtóvadászat kezdődik: egyértelműen jelzi, hogy ő még maradni kíván! Csak fut körbe-körbe, minél messzebb az autótól és a csomagoktól. Ha behívom, odajön hozzám, de amikor kérem, szálljon be, mind a négy mancsával lefékez. (Bezzeg, amikor a cuccok nincsenek előkészítve, – például, egy másik településen üdülő barátokat látogatunk meg – beáll a kocsi ajtajába könyörgő tekintettel: „Ugye engem is magatokkal visztek?!”) Szóval, amikor a múltkor megint így hisztizett, gondoltam, na jó, úgy csinálok, mintha itt hagynám. Kiálltunk, bezártuk a kaput, és kicsit arrébb indultunk. Ez jó ötletnek tűnt, abban reménykedtem, eltöpreng azon, hogy akkor ki fog neki enni-inni adni, hogyan fog sétálni… Mit mondjak, ez nem vált be: az én kiskutyám szinte „fülig érő mosollyal” befeküdt a legjobban kedvelt fenyőfája alá, és ott magabiztosan rágcsált egy botot.
Családi legendák keringenek arról, hogy milyen rossz, vagány kisgyerek voltam. Állítólag egyszer háromévesen fagyi után sírtam, és semmi áron nem akartam abbahagyni. A kanadai nagynéni egy idő után már nem bírta hallgatni, ezért azt a nevelési praktikát javasolta a szüleimnek, hogy szállítsanak ki a kocsiból egy utcasarkon, és akkor biztos megijedek. De én talpraesetten és emelt fővel nekivágtam az ellenkező iránynak (talán fel akartam kutatni a falut fagylaltért). Hát, most visszakaptam Kukutól ezt a turpisságot!… 🙂
A kikötőben
Fürdőzés közben
És az említett fenyőfa alatt… 🙂
