Május végén háromnapos, közös táborozáson vettünk részt Lakitelken. Pont Kuku szülinapjára esett az utazás napja és a kerti parti, így kijelenthetem, a „kerek” számhoz méltóan lett megünnepelve! A szervezők változatos programmal vártak minket: volt egyéni és csoportos tréning, vetélkedő, szocializációs gyakorlat, sok-sok játék. A tábort végül két bemutatóval és egy nagy „falkázással” zártuk Tőserdőben, ahol természetesen Kuku is fürdött! Elég volt egy észrevétlen pillanat, és máris önkívületi állapotban úszott a tóban. Hiába, a vízi ösztönök…
Meglepő, de a farokcsóva versenyt nem Kuku nyerte meg! Mi történhetett vele?! Viszont más versenyszámban behozta ezt a lemaradását, és jutalomként ő is hasznos ajándékokat kapott!
Ez a tábor kiváló alkalmat nyújtott, hogy kipróbáljuk Kukut hallókutyaként, „szállodaszituációban” is. Nehezített helyzettel kellett szembenéznie, mert hatan aludtunk egy szobában: három két- és három négylábú.
Az első reggel korábban ébredtem, mint ahogy megszólalt volna az ébresztőórám, így az ágyból figyelhettem az eseményeket. Kuku éppen egy vendégkutyával játszott, de a vekkercsörgésre rögtön abbahagyta a birkózást, és rohant hozzám „felkelteni”. A játszótárs valószínűleg folytatta volna a murit, mert ő is szaladt Kuku után. De ő „lemorogta” a mellette kíváncsiskodó kutyust, mintha azt mondta volna neki, „most hagyjál békén, nekem fontos dolgom van”!
A kopogást Borzassal, egy hallássérült-segítő kutya tanulóval együtt gyakoroltuk, aki két szobával arrébb lakott a gazdájával. Hozzám Era, hozzá pedig Ricsi kopogott be fel-felváltva. Ricsi kopogása jól áthallatszott, még én is hallottam az ajtókon keresztül, mert rajtam volt a hallókészülékem. De Kuku tudatosan nem jelezte be, amikor a távolabbi szomszédhoz kopogtattak. Amikor hozzám, azt mindig.
Szerintem Kuku pontosan tisztában van azzal, hogy én hallássérült vagyok, mások meg hallanak. Szinte sose szokott ugatni, sokáig még az is rejtély volt számomra, hogy tud-e egyáltalán. A szobatársaim mesélték, hogy éjjel az ajtónál állva egy vakkantással jelezte, hogy kimenne. Ha egyedül aludtam volna, biztos vagyok benne, hogy a megszokott jelrendszert használta volna! Velem sose „kommunikál” ugatással, hanem érintéssel jelez. De más jelet dolgozott ki magának, így véletlenül se tudom összetéveszteni a „hivatalbeli” felkeltéstől (amikor az ébresztő óra csörög). Finoman megbök az orrával, néha megnyal, az ágyra teszi a fejét, könyörgő és bocsánatkérő szemekkel néz rám, és utána az ajtóhoz fut. Ekkor mindig tudom, hogy beteg és valami sürgős dolgot kell elintéznie. De most a mérleg nyelve a hallók javára mutatott. Talán abban reménykedett, hogy egy vakkanással is sikerrel jár, és valaki majd szól nekem!? Hát, azt hiszem, okosabb lett volna, ha velem próbálkozik először! 🙂
Képes beszámoló: vigyázat, nem minden goldi Kuku! Amelyik nem Kuku, az Fedor. És fordítva.
