Mindig is tudtam, hogy Kuku nélkül nagyon rossz, de ezt akkor tapasztaltam meg igazán, amikor kollégáimmal csapatépítő tréningre mentem. Ugyanis a program jellege és az utazási körülmények miatt sajnos nem vihettem magammal.
Így rövid időre átalakultak a napjaim, elsősorban az éjszakáim. Mivel alvás közben nem viselem a hallókészüléket (amivel meghallanám a vekker csörgését), a legnagyobb nehézségem az időre való felkelés volt. Ezenkívül még sok minden sértette a konformérzetemet. Mivel a programok pontosan kezdődtek, tudtam, hogy nincs mese, nem késhetek el! Ezért megkértem egy munkatársamat, ha nem írok neki sms-t a megbeszélt időben, jöjjön át a szobámba, és költsön fel. Csak egy bibi van, az ajtót nem zárhattam kulcsra, hogy be tudjon jönni. Én pedig utálok nyitott ajtó mellett aludni! Ráadásul az a tudat is zavart, hogy reggel, ha nem ébredek fel, valaki be fog jönni, hogy felköltsön, mint egy kisgyereket. Zavart a más emberre való ráutaltság. Kuku segítsége más, az kölcsönös (én is gondoskodom róla), mellette ugyanúgy önállónak érzem magam! Azt is tudtam, hogy Kuku rögtön figyelmeztetne, ha baj történik (pl. szól a tűzriasztó). Így, Kuku nélkül, én bármit képes vagyok átaludni. Zavart, hogy ha otthonról esetleg sürgős ügyben keresnének telefonon, azt se fogom meghallani.
Éjjel többször felébredtem, és körülnéztem, hogy minden rendben van-e, az órára is sokszor rápillantottam, és ellenőriztem a mobilomon, hogy érkezett-e üzenet vagy hívás. A biológiai órám is működésbe lépett, jóval a megbeszélt időpont előtt felébredtem magamtól. Úgy látszik, tudattalanul is el akartam kerülni ezt a számomra kényelmetlen szituációt.
A legjobban persze Kuku társasága hiányzott. A szüleim – akik vigyáztak rá a távollétem alatt – mesélték, hogy ő is keresett engem, az üres ágyam mellett aludt. Hazaérkezésemkor annyira örült! Miután már meggyőződött arról, hogy maradok, azért nem felejtette el kifejezni, hogy ő igenis haragszik rám! Amikor kértem tőle egy játékot, felvette, rám nézett, dacosan hátat fordított nekem, és odavitte Apukámnak. Szerencsére rövid idő után megbocsátott, és én meg aludtam egy jót. Egyhuzamban. 🙂
Húú, ez nem lehetett semmi! Én is utálom, ha rá vagyok utalódva a segítségre, elhiszem, hogy rossz volt Kuku nélkül!