A vizsgát követő hétvégén Kuku királyi sorsban részesült. Az „alattvaló” ismerősök és családtagok ajándékokkal fejezték ki az elismerésüket, hogy ilyen szépen teljesítette a vizsgakövetelményeket. Kapott különleges ízesítésű kutyakonzervet, csontot, labdát, hűtőből finom falatokat…
Én tudatosan próbáltam vigyázni arra, hogy ne kényeztessem el. De azt bizonyára nem tudtam megállni, hogy akaratlanul ne éreztessem vele, hogy milyen büszke vagyok rá. Sokszor azon kaptam magam, hogy valamilyen tevékenység (pl. főzés) közben benne gyönyörködöm és újra-újra megállapítom, hogy nekem van a legfantasztikusabb, legokosabb… kutyám (gondolom, minden más gazda is így érez).
Ennek meg is lett a hatása, Kukuval kissé „elszaladt a ló”! Az ő fejében valahogy így állhatott össze a kép: hivatalos igazolvánnyal rendelkező segítőkutyákra más élet vár, ők diktálják a dolgok menetét! Egyes számú szabálynak azt gondolta bevezetni, hogy a segítőkutyák kedvükre rághatják szét a gazdájuk papucsát (amiről kb. tízhetes korában sikeresen(?) leszoktattam). Ezzel a tettével hamar észre térített, és arra kezdtem törekedni, hogy számára ismét én legyek az úr a háznál. Szerencsére Kuku kétnapos főnöksége után visszaállt a régi rend.
De azért továbbra is borzasztó büszke vagyok rá, és nem bírok betelni vele! Csak Kuku meg ne tudja! 🙂
