„De jó Neked, hogy van valaki, aki így szeret Téged! Bámulatos, ahogy néz Rád és le se vette Rólad a szemét!” – mondta Mákra gondolva az egyik résztvevő pedagógus a Salva Vita Alapítvány és a Szerencsejáték Zrt. által szervezett, remek hangulatú tréning végén. Köszönöm a felkérést és azt is, hogy velem lehetett Mák, nagyon jól éreztük magunkat! A tanároknak sok sikert és örömöt kívánok a szemléletformáló programok megvalósításához!
Kuku, az idősebb hallássérült-segítő kutyám régen füle botját se mozdította a tűzijátékokra, átaludta az egészet. Tízéves korában egyszer csak besokallt, azóta borzasztóan retteg ettől. Úgy látszik, hogy ilyenkor engem is próbál védelmezni, mert mindig velem együtt szeretne kimenekülni a világból. Tegnap is – 12,5 éves korát meghazudtolva – az első petárdadurranásra felrohant a szobámba. Ki-beugrált az ágyamba, rám feküdt, mintha a testével igyekezne megóvni a „lövésektől”. Ijedten nézegetett ki a tetőablakon, majd a szájával megfogta a kezemet és az ajtó felé húzott. Amikor azt nem nyitottam ki, nekivágta magát, mancsával kaparta, halkan nyöszörögve. Szóval, nekünk egy ideje erről szólnak az óévbúcsúztatók és az augusztus 20-ai ünnepségek. Még nem találtuk meg a módját, hogyan tudnánk Kukunak a leghatékonyabban segíteni. Mákra ilyenkor egy családtag szokott vigyázni, a lakás másik részén, nehogy átvegye Kukutól ezt a fóbiát, és megtanulja tőle, hogy a petárdázás sok kutyának maga a pokol. De most valami hihetetlen dolog történt! Éjfél körül, Kuku „drámájának” csúcspontján, megjelent Mák, a véletlenül résnyire nyitva hagyott ajtóban. Miután konstatálta a helyzetet, odament Kukuhoz. A farkát rendíthetetlenül csóválva járkált körülötte, szinte odabújt Kukuhoz, rátette a fejét a hátára, megnyalta az arcát. Ezután Mák leheveredett a szőnyegre, és onnan nézett Kukura, nagy békességet sugározva. A legnagyobb meglepetésünkre, Kuku fogta magát, szorosan Mák mellé helyezkedett, lefeküdt és elaludt, miközben javában zajlott a durrogtatás. Hát, pont az ellenkezője történt, mint amire számítottunk: nem Mák vette át Kuku fóbiáját, hanem Kuku Mák nyugodtságát. Előtte mi is megpróbáltunk mindent, hogy szegény Kukut megnyugtassuk, de nekünk nem sikerült. De jó lett volna megérteni, hogy a látottakon kívül milyen kommunikáció történhetett a két kutya között! Mindenesetre Mák „belépője” látványos és egyértelmű hatású volt. Köszönöm, Mákocska, nagyot alakítottál tegnap! Boldog Újévet Mindenkinek és Nektek is, kiskutyáim!
U.I. A kép illusztráció! 🙂
Az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar végzős, hallássérült személyek pedagógiája és rehabilitációja szakirányos hallgatói az utolsó órájukon közös képet készítettek velünk. Mákkal többször találkozhattak a tanulmányaik során, és nagyon jól esett, hogy hangjelző kutyaként ő is helyet kapott a fotón!
Fotó: Szaffner Gyula
Mákocska új becenevet kapott: ő a kis „Munkatársam”. Annyifelé kísér már el, hogy igazán megérdemli. Ma Egerben tartottunk előadást gyógypedagógusoknak. Az Igazgató Asszony sokrétű programot kért tőlem: meséljem el, hogy milyen út vezetett a beszédtanulástól az egyetemi és az egyesületi munkámig, valamint mit jelent számomra a segítőkutya és az állatasszisztált teràpia. A többféle téma ellenére Mák jó „keretet” adott az előadásnak, és az interaktivitást is ő biztosította – nagy sikerrel. Köszönöm, Munkatársam, nagyon büszke vagyok Rád!
Kuku imád fizioterápiára járni, odavan Éviért, a terapeutáért, a gyakorlatokért… és persze a jutalomfalatokért. Ami a legfontosabb: látványosan ügyesedik, erősödik a lába. A múltkor Mák is elkísérte Kukut. Először jó kutyához méltóan feküdt a földön, de Kuku lelkesedését látva, hamar ráérzett, hogy itt valami élvezetes dolog történik. Addig figyelte kíváncsian az eseményeket, amíg Kuku elment inni. Abban a pillanatban felpattant, odakúszott a mágneses masszázsszőnyegre, Évi ölébe. Hátravágta magát, és boldogan konstatálta, hogy ő is kap egy kis masszázst. Kuku következő pihenőidejében Mákocska felkönyökölt a bosulabdára, és kérlelve nézett Évire. Hát, elég gyorsan elérte a célját, őt is megtornáztatta Évi. Ekkor Kuku szeméből minden fáradtság hirtelen elszállt, és döbbentve nézte, hogy mi történik itt!? Amikor Mák befejezte a gyakorlatsort, Kuku már frissen és üdén folytatta ott, ahol abbahagyta a szünet előtt.
Hatalmas megtiszteltetés ért minket: az M1 Esély című műsorában szerepelhettünk Mákkal. Ami a hangok jelzését illeti, számomra mindig Kuku volt az etalon. Azt gondoltam, sose lesz még egy olyan kutyám, aki ilyen profi lesz ebben, mint ő. Ezen a forgatáson döbbentem rá arra, hogy Mák utolérte a Mesterét, Kukut. A stáb, a kamera jelenlétében – sőt a piacon nagy háttérzajban, kánikulában is – teljesen megbízhatóan jelzett nekem. Mindegy volt neki, hogy hányszor, hányféle szögből vették fel ugyanazt a jelenetet, ő mindig lelkesen tette a dolgát. Köszönöm az élményt a riporternek, Szabó Andreának és az operatőrnek, Újvári Gábornak! Akit érdekel a feliratos és jelnyelvi tolmácsolással kísért videó, ezen a linken nézheti meg (5:00-től).
Mák újabb barátságot kötött: a nyaralásról hazatérve elbűvölte az állomáson várakozó taxisofőrt. Igaz, kifejezetten kutyabarát kocsit rendelt a baráti társaság, a sofőr kedvessége minden várakozást felülmúlt!
Kuku 12 éves kora ellenére lelkesen jár Évihez, a fizioterapeutánkhoz és örömmel csinálja a tornagyakorlatokat. Hajrá, kiskutyám, erősödj meg mielőbb!
Az egyik kedvenc pillanatom a táborból…
Pár napja egy kisebb műtéten estem át és sokszor eszembe jutott a szemléletformálás fontossága. Már a kivizsgálások során úgy éreztem, hogy az egészségügyi dolgozók nagyrészének komoly problémát jelent a hallássérülésem – persze néhány kivételtől eltekintve. A groteszk orvosi kálváriák közepette vegyes gondolatok kavarodtak bennem. Az egyik percben sajnáltam, mentegettem őket: „Szegények, ilyen kórházi körülmények között egyszerűen nincs idejük és energiájuk olyan sajátos igényekre, mint a lassabb beszéd vagy jobb artikuláció.” A másik pillanatban pedig vágyakoztam azután, hogy megtörténhetetlenné tehessek bizonyos eseményeket. Elég volt egy-egy mondat ahhoz, hogy szíven üssön engem. „Maga csak maradjon kint a folyosón, majd a hozzátartozónak elmondom a vizsgálatok eredményeit.” „Hagyja, inkább a kísérő mesélje el az Ön panaszát!”
Nem is sejtettem, hogy pont a műtőasztalon fog érni pozitív élmény. Amikor betoltak, érzékeltem, hogy a szájtakarót viselő műtősfiú – akit akkor láttam életemben először – szeretett volna tudomásomra hozni valamit.
– Elnézést, nem értem, mert hallássérült vagyok. Szájról olvasásra támaszkodom beszélgetés közben, és most nem látom a száját – mondtam neki a már sokszor elismételt „sablonszövegemet”.
A legnagyobb meglepetésemre megtorpant és megfordult a fiatal férfi. Odajött hozzám, levette a szájmaszkot, az ágyam felé hajolt, és így szólt:
– Semmi gond, hölgyem. Az én anyukám is hallássérült.
Nagyon féltem a beavatkozástól, de onnantól kezdve ő lett az őrangyalom. Ameddig csak lehetett, mindent kommentált: „Most előveszem az eszközöket.” „Elhelyezem a lábait.” „Közelebb hozom a monitort.” „Már itt is az orvos.”
Apróságnak tűnő információk, de nagyon sokat jelentett számomra, hogy tudtam, mi történik velem a sok ijesztőnek tűnő gép között. A műtét alatt – amikor szájtakarót kellett viselnie – gesztikulációval, szemkontaktussal próbált kommunikálni velem.
Alig bírtam visszatartani a könnyeimet. Hihetetlen, hogy mennyit segített nekem, hogy ott volt mellettem ez a műtősfiú! Beszélt hozzám, és a szemembe nézett. Ismét embernek éreztem magam. Újra erőt kaptam ahhoz, hogy folytassuk Mákkal és Kukuval a szemléletformáló tevékenységünket. Köszönöm!
A fénykép illusztráció! (Letöltve: Alfa Medic honlapja)
