Komment nélkül

Friss élmény egy budapesti kórház röntgenrészlegéről… Amikor behívtak, a kísérőm kezébe nyomtam a hallókészülékem (hogy véletlenül se legyen baja). A lehető legbűbájosabb mosolyommal próbáltam elmondani a két asszisztensnek, hogy hallássérült vagyok és szájról olvasással értem a beszédet. A kísérőmet hátra küldték, a sugárveszély miatt. Miután beállítottak a röntgengépbe, azt az utasítást kaptam szemből, hogy vegyek nagy levegőt és tartsam bent jó mélyen. Miközben szorgalmasan igyekeztem visszafojtani a lélegzetemet, – ismerősöm elmesélése alapján –, ez a jelenet játszódott le néhány méterrel arrébb…

Az egyik nővér kikiabált a fülkéből:

- Kész vagyunk! Most már kiengedheti a levegőt!

A másik így figyelmeztette:

- Te, tudod, nem hallja, oda kellene mennünk szólni neki!

- Majd mielőtt megfullad, csak vesz levegőt! – érkezett a kurta válasz a kolléganőjétől.

A kísérőm először köpni-nyelni nem tudott a meglepetéstől, néhány másodpercig csak szorongatta a hallókészülékemet. Majd végül ő jött ki szólni nekem. Nagyon szeretek Kukuval és Mákkal szemléletformáló programokat tartani, de nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, hiszen ezek szerint 2018-ban is szükség lesz még a munkánkra…

This entry was posted in Kuku. Bookmark the permalink.

Comments are closed.