Az április 23-ai konferenciáról és az ott tartott könyvbemutatóról szóló beszámolónak többször próbáltam nekifutni, de mindig kudarcot vallottam. Annyi csodálatos élménnyel gazdagodtam ott, hogy egyszerűen nem tudtam jól megfogalmazni utólag, hogy ezek mennyit jelentettek nekem. Reméltem, hogy az idő segít, és ahogy leülepednek a tapasztalatok, jobban ki tudom majd fejezni az érzéseimet. De nem így történt. Rengetegen tisztelték meg a részvételükkel a rendezvényt. Közülük sok volt az ismeretlen, mégis számomra családias hangulatú volt az egész program. Akkor a befejezetlen blog-bejegyzésben szerettem volna megköszönni mindenkinek, aki bármilyen formában hozzájárult a mesekönyv megírásához. De hamar rájöttem, hogy sose érnék a lista végére, mert annyian segítettek. Így csak röviden: KÖSZÖNÖM NEKTEK!
Az örömömet csak a fokozták a mesekönyvvel kapcsolatos visszajelzések. Kaptam rajzokat, fényképeket és kedves leveleket, gyerekektől és felnőttektől egyaránt. Most ezekből válogattam.
„Képzeld, Málnának azonnal végig kellett olvasni a könyvet. Utána meg játszott, és hallom, hogy Lili baba hallássérült, ez a segítő cicája. Épp egy cicafigurát talált.” (egy nagymama)
„Nem tudom emlékszel-e még rám. Csenge vagyok a Gyermekek Házából. Osztálytársaimmal együtt én is segítettem Kukunak és Nyafinak a vizsgában. Marietta mutatta a Kukuról szóló könyved! Nagyon tetszett, hogy Kuku története ilyen módon is meg lett örökítve. Képzeld, én is írtam egy könyvet, természetesen nem kinyomtatott formában a kutyámról, Charlie-ról. Kuku is szerepel benne.” (egy általános iskolás kislány)
„Eszter, Anna a könyvedet a kórházba jövetel napján kapta meg. Ez a kedvence most. Köszönjük!” (egy kétéves kislány anyukája)
„…Csak egy gyors helyzetjelentést szeretnék adni a könyv használatával kapcsolatban. Tegnap este, miután túl voltunk a már megkezdett könyv adott fejezetén, neki kellett fognunk a Kuku történetnek is! Nagyon élvezték! A szálloda igazgatónős történet után hagytuk abba. Utána még kérdeztek sokat, hallássérülésről, arról, hogy ez egy valós történet-e, Kuku barátairól… Utána megmutattam nekik a facebookon rólatok fellelhető képeket is. Imádták! Köszönöm a könyvet és az élményt, amit általa kapunk!” (két óvodás kisgyermek édesanyja)
„Gratulálok a remek kis könyvhöz. Nagyon élveztem. El fogja olvasni a két nagy unokám, a kicsinek meg én olvasom majd fel.” (egy nagymama)
„Láttam a könyvedet Apáéknál és annyira nagyon klassz! Gratulálok! Nagyon nagy dolog, hogy sikerült összehoznod és azon túl, hogy a gyerekek imádják, még tanulni is tudnak belőle és a hozzáállásukon is sokat tud változtatni.” (egy fiatal hölgy)
A négyéves Marci megjegyzése a szomszédban lakó Roxy kutyának, őszinte sajnálattal: „Sajnos, Te csak egy juhászkutya vagy, nem segítőkutya.” (egy egyesületi önkéntes beszámolója)
„Köszönjük szépen a Kuku és barátait! Boldinak nagyon tetszik, már tudja mondani, hogy Ku-ku. És persze gratulálunk, nagyon szép lett a könyv.” (egy másféléves kisfiú édesapja)
„A 4,5 éves fiamnak tetszett a könyv. Rögtön kétszer kellett elolvasni neki. Másnap nézte a képeket, sorolta a kutyákat: ő hallássérült-segítő, ő vakvezető, ő testsérült-segítő (mozgássérült-segítő).” (egy édesanya)
„Köszönöm a könyvet, el is olvastam tegnap, amíg vártam az audiológián a hallásvizsgálatra. Nagyon szuper!” (egy fiatal hölgy)
Nagyon örültem ezeknek az üzeneteknek, mert azt jelzik számomra, hogy érdemes volt megírni a gyerekeknek Kuku, Cooper, Joya, Bors, Risza és Amper történetét.
