Elhagyott a gazdi?

Fotó: Kohut ÁrpádSajnos több hétre lebetegedtem, és kórházba is kerültem, így Kukuval sokáig nem láthattuk egymást. El se mondhatom, mennyire hiányzott, de állítólag ő is rosszul viselte ezt az időszakot. Egy-két napig még élvezte a szabadságot, a „kényeztetést”, a sok finomságot, amit kárpótlásul adtak neki a „felvigyázók”. Biztos abban reménykedtek, így fel sem tűnik Kukunak, hogy mi történt. De ahogy telt-múlt az idő, elkezdett ijedten keresni, minden éjszaka amellett az ágy mellett aludt, ahol utoljára látott. Mesélték, hogy többször át-átszaladt az otthonlévők szobájába, majd vissza az én „helyemre”, és sírt. Karácsonykor végre eljött a várva várt nap: szóltak, hogy már otthon tudják folytatni a kezelést, és kiengednek a kórházból. Biztos furcsán hangzott, de amikor megtudtam ezt a jó hírt, rögtön ez volt az első kérdésem: „És lehetek együtt a kutyámmal?” A doktornő megnyugtatott, hogy igen, Kuku nem jelent számomra különösebb fertőzésveszélyt, persze a kellő óvatosság mellett. Izgatottan számolgattam az órákat, hogy mikor indulhatunk és találkozhatok Kukuval. Én előbb értem haza, mint ő, így a kanapén feküdve vártam rá. Már többször elképzeltem magamnak a jelenetet: Kuku boldogan a nyakamba fog ugrani. Egyszer csak megérkezett Kuku. Láttam, hogy rettenő idegesen berohan a lakásba, amint konstatálta, hogy „megvagyok”, lefékezett előttem. Megtoppant, gondolt egyet és megfordult. Elkezdett körbe-körbe futkározni a nappaliban, magát nyalogatni, szaglászni a könyvespolc körül, azzal a barátommal játszani, aki segített hazaköltözni a kórházból. Minden más fontos dolga akadt, de engem csak nem akart észrevenni. Mindig úgy feküdt le, hogy a hátát és a fenekét mutatta nekem. Egyszer próbáltam neki kaját adni, ő szépen elhúzta a fejét. Mondtam is neki párszor: „Kukucska, nem elhagytalak, hanem elvittek, mentővel. Érted?” De ő nem értette, csak minden rezdülésével próbálta azt kifejezni, hogy mennyire zokon veszi ám, hogy ekkora traumát okoztam neki, és ezt nem bocsájtja meg nekem olyan könnyen. Körülbelül fél nap múlva hirtelen megtört Kuku, és átesett a ló másik oldalára. Szerintem akkor jött rá arra, hogy azért nem vagyok a „topon”. Ekkor Kuku egy gondos „ápolóvá” változott. Azóta mindig a közelemben van, gyakran ráteszi a lábamra a fejét, bújik hozzám. Ha megmozdulok, máris felugrik és figyel. És aminek nagyon örülök: a hosszú kihagyás ellenére a hangokat ugyanolyan stabilan jelzi nekem, mint korábban. Volt már spontán helyzetben csengetés, kopogás és telefoncsörgés is. Én szerencsére látványosan javulok itthon is. Ebben nagy szerepet játszanak a gyógyszerek, a kezelések, a sok gyógytorna, a megszokott környezet és a látogatók kedvessége. De egy valami biztosan még rengeteget segít: Kukuval együtt lábadozhatok. 🙂

Mivel ez már 2015 első blogbejegyzése, ezúton kívánok mindenkinek boldog és egészséges Újévet!

This entry was posted in Kuku. Bookmark the permalink.

4 Responses to Elhagyott a gazdi?

  1. kukulove says:

    Jobbulást!
    Még egy kis jó hír a 2015-ös évkezdetre, a szomszédban javul a hangjelzők helyzete:
    https://www.help.gv.at/Portal.Node/hlpd/public/content/340/Seite.34060819.html#Assistenzhunde

  2. pacsi says:

    Kedves Eszter,

    már nagyon régen olvasód vagyok és sok vidám percet okoztál nekem. Szívből kívánok mielőbbi gyógyulást és boldog Újévet!
    Zsófi

Leave a Reply to kukulove Cancel reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *