Szeptember 9-én délután bemutatót tartottunk a Wekerlei Napokon, illetve egész nap az Egyesület standjánál sátraztunk, az érdeklődőkkel beszélgettünk.
A fellépésig rengeteg időnk volt, így szép lassan, kényelmesen pakolásztam, készítettem elő a bemutatóhoz szükséges eszközöket, minden részletre „odafigyelve”. Kuku kosarába tettem a jutalomfalatot, a „kutyagumis” zacskót, a klikkert, a félliteres ásványvizet (hátha a nagy melegben megszomjazunk, a bemutatóra várakozva), a mobil ajtócsengőt. Sőt, megkértem Ricsit, hogy tegye a csengő távirányítóját a zsebébe, Erával is megbeszéltem előre, hogy ő fog felhívni a bemutató alatt. A mobilomat ellenőriztem, hogy megvan-e a táskámban. Elégedetten nyugtáztam, hogy minden rendben. Úgy is volt – majdnem. Amikor ránk került sor, Era tárcsázta a telefonszámomat, és mindenki feszülten várt. Én is, Kuku is, és a közönség is. De a telefon nem csörgött, és Kuku csak értetlenül nézett rám, hogy most mi is a feladata!? A sok lényegtelen részletkérdés (ásványvíz, zacskó, miegyéb…) mellett eltörpült a lényeg: a telefonom le volt némítva. Kuku – jogosan – nem jelzett.
Egy óra múlva megmutatta, hogy amikor kell (vagyis valóban, nem hangtalanul csörög a telefonom), akkor megbízhatóan dolgozik! Era korábban hazament, majd otthon eszébe jutott valami. Felhívta Ricsit, de a nagy nyüzsgésben és zajban nem hallotta. Majd Virágot is, hiába. Én voltam az utolsó reménye, velem is próbálkozott. Azt nem mondhatom, hogy én meghallottam. 🙂 Viszont Kuku rögtön felkelt, és a mancsával elkezdett bökdösni engem, az orrával pedig a táskámat, én meg odaadtam a telefont Ricsinek. Így lett Kuku egy jól halló segítő kutyája…
A fotót Burányi Virág készítette.
nagyon cuki!
Köszi! 🙂
😀 😀 Ez nagyon éédes!!
Köszönöm! 🙂