Kuku és Mák

Doktori védéssel kezdtem a tanévet: péntek délután summa cum laude (100 %) minősítéssel megvédtem a disszertációmat.

Mák hallássérült-segítő kutyaként jogosan szerepel a fotón, hiszen nem csak „kutatótárs” volt, hanem a téma is igazán passzol hozzá (a dolgozat címe: A segítőkutyák szerepe a társadalmi integrációban – egy emancipatív kutatás eredményei).

Ha felsorolnék mindenkit, aki támogatott és drukkolt, sose érne véget a poszt, ezért csak három olyan intézményt/szervezetet emelek ki, ami nélkül ez a nap nem jöhetett volna el:

– ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar,

– NEO Magyar Segítőkutya Egyesület,

– ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Doktori Iskola.

KÖSZÖNÖM!

Kuku és Mák mindig gyorsan a figyelem központjába kerül, ennek köszönhetően sok sikeres forgatáson volt már alkalmam részt venni velük. A lámpalázamat általában segít legyőzni az alapos tervezés és felkészülés, vagyis az, hogy tudom előre, hogy nagyjából mi fog történni. A Nők Lapja Café riporterével is minden részletet előzetesen leleveleztünk. Említette, hogy örülne neki, ha „színes” lenne a riport, a „kulisszák” mögé is be tudnának nézni. Ezért elhívtam Kuku és Mák kiképzőjét. Gondoltam, hogy milyen klassz, ha nem csak változatos lesz a videó a képzési feladatok bemutatásával, de számos más pozitív hozadéka lehet Ricsi jelenlétének. Például: 1) Mák határtalan boldogsága, hogy hosszú idő után végre láthatja Ricsit (a járvány ebbe is beleszólt). 2) Megoszlanak a szerepek az interjú alatt, nem én leszek az egyetlen nyilatkozó. 3) A riporterrel és az operatőrrel most találkoztam először, így megnyugodtam, hogy ha a forgatás körüli izgalmak közben nem lenne teljesen érthető számukra a beszédem, lesz egy biztos „támpontom”.
Szóval, büszke voltam magamra, hogy mindent elrendeztem a szervezéskor, egy akadálymentes kávézóval is egyeztettem, ahol hozzájárultak a forgatáshoz (Ricsi kerekesszékkel közlekedik). A bökkenő csak az volt, hogy semmi sem alakult úgy, ahogy terveztük. Már úton voltam, amikor Ricsi írt, hogy nem érzi jól magát és vissza kell fordulnia. Már az is meghatározta az alaphangulatomat, hogy aggódtam Ricsiért, ezenkívül minden terv borult. Ráadásul, a riporter azt javasolta, hogy – mivel nincs már szükség akadálymentes helyszínre –, inkább otthoni környezetben legyen a forgatás. Miközben gyorsan szaladtam haza rendet rakni, reménykedtem, hogy nem lesz kommunikációs probléma, nem fogok senkit zavarba hozni a szokatlan kiejtésemmel (ez néha elő szokott fordulni, ha valaki rajtam kívül még nem találkozott hallássérült emberrel). Abban a pillanatban, hogy belépett a stáb az ajtón, minden előzetes félelmem eloszlott: Éva és Péter hihetetlenül empatikus és kedves volt, másodpercek alatt egymáshoz csiszolódtunk, végül ez lett az egyik legjobb hangulatú forgatás, amit átélhettem. Azóta is több üzenetet váltottunk a riporterrel, a hétvégén is írt nekem. Felhívta a figyelmemet a „statisztikákra”: a videó néhány nap alatt meghaladta a félmillió(!) megtekintést, 8000-en reagáltak rá és csupa pozitív komment érkezett! Nagyon örültem a visszajelzéseknek és főleg annak, hogy még többen ismerhették meg a szívügyünket, a hallássérült-segítő kutyák világát és az Egyesület hírét. Mégis, a legnagyobb sikerélmény számomra az lett, hogy a váratlan események ellenére MEGCSINÁLTAM EGYEDÜL! Persze, kellett ehhez egy remek stáb és Mák is…

U.I. A videó ezen a linken található.

A fotóért külön köszönet Bognár Péternek (nlc.hu).

Nagy megtiszteltetés ért minket: a Nők Lapja Cafe készített egy videóriportot Mákkal a hallássérült-segítő kutyákról, amelyben Kuku is feltűnik! Nagyon büszkék vagyunk Mákra, minden „próbát” kiállt a forgatás alatt. Olyan jó hangulatban telt a forgatás, hogy Mákocska is „eldobta magát” (szó szerint).

A videó ezen a linken tekinthető meg.

Köszönjük az élményt és a nyitottságot Mellik Évanak és Bognár Péternek!

Hát, bizony eljött az az idő, amikor Kuku hallása elkezdett romlani. Ez még „csak” akkor vehető igazán észre, amikor mélyen alszik. Szegény, ilyenkor nagyon meg szokott ijedni, ha hirtelen mellé lépünk és úgy riad fel az álmából. Ismerem ezt az érzést, velem is előfordul néha, hogy akkor tűnik fel, hogy valaki mögöttem áll, amikor megfordulok. Ezért mindig nagyon próbálok arra vigyázni, hogy Kuku ne kerüljön ilyen helyzetbe, alvás közben. Valószínűleg Kuku is érezhette magán, hogy megváltozott a hallásfigyelme, mert szép fokozatosan elkezdte átadni Máknak a feladatát, mintha biztonságban akarna engem tudni. Nagyon érdekes volt kívülről figyelni ezt a folyamatot. Amikor Mák pár éve megérkezett hozzánk, – ha éppen egy szobában volt a két kutya – mindig Kuku jelezte nekem a hangokat, Mák a háttérben figyelte a „mesterét”. Kuku élvezte a „tanítást”, Mák pedig a tanulást. Majd maguktól váltottak: egy olyan hosszabb időszak következett, amikor egyszerre dolgozott mindkét kutya. Például, ha csöngettek, együtt szaladtak hozzám, gyorsan megböktek, majd elvezettek az ajtóhoz. Néhány hónapja ez megint megváltozott. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy telefoncsörgésnél Kuku legtöbbször azért még felült, de már hagyta, hogy Mák önállóan végezze a munkáját. Most már Kuku az, aki a háttérből figyel. Kuku Mák minden akcióját szemmel követi (persze, ha éppen nem alszik olyan mélyen, hogy nem tűnnek fel neki az események). Amikor Mákocska megcsinálja a feladatot, az Öregfiú elégedetten fekszik vissza a helyére, mintha megkönnyebbülne, hogy más vigyáz rám helyette, jó kezekben (azaz mancsokban) vagyok! Köszönöm, Kuku, hogy ilyen felelősségtudatos kutya vagy és mindig gondolsz rám! Mák Neked azt, hogy lehetővé teszed, hogy Kuku nyugodt, boldog nyugdíjas éveket élhet. Nagyon szeretlek Titeket, Kiskutyáim!

„…és képzeljétek, Kuku Magyarország legidősebb hallássérült-segítő kutyája” – áradozott nemrég egy ismerősöm. Mindig pontosan tudtam, hogy hány éves Kuku, mégis ez a mondat mélyen megérintett. Hirtelen rádöbbentem, hogy tényleg milyen gyorsan elrepült az idő, és mekkora „súlya” van ennek a tényszerű „adatnak”: Kuku 13 éves lett. Annyi mindent átéltünk együtt! Amikor Kuku hozzánk került, álmomban se gondoltam volna, hogy az a pöttöm kiskutya mennyit fog jelenteni nekem, mennyire össze fogunk nőni. Olyan szoros lett a kapcsolatunk, hogy hangok jelzésén és a lelki segítségen túl, Kuku egész életében úgy óvott, hogy képes volt még magát is közben megbetegíteni. Évekkel ezelőtt, annyira rosszul lettem, csak az ágyban bírtam feküdni, mozdulatlanul. Szegény Kuku mintegy félórát volt velem egyedül, amíg hazaért egy családtag. Kuku annyira kétségbeesett, hogy talán ez volt a legintenzívebb félórája, amit együtt töltöttünk. Mindent megpróbált: bökdösött, nyalogatott, odahozta hozzám az összes játékát, kapart, ugatva próbált segítséget hívni. Amint megérkezett egy családtag, ijedten elé szaladt, odakísérte hozzám. Amikor már látta, hogy más elkezdett velem foglalkozni, vagyis átvette tőle a felelősségteljes feladatot, hányt egyet a szoba közepére, megkönnyebbülten elaludt, annyira elfáradt a feszültségtől. Több hetet töltöttem kórházban, utána is hosszabb ideig tartott míg rendbe jöttem. Ezalatt Kuku könyökén egy rejtélyes, csúnya fekélyes seb keletkezett. Őt is orvostól orvosig vittük (nem lehetett könnyű a családomnak, hogy egyszerre betegedtünk meg). A szakemberek mindent megpróbáltak, de a seb nem gyógyult, a kiváltó okra se jöttek rá. Már a legvadabb dolgok is felmerültek: ha csontot ér a mély seb, lehet, hogy amputálni kell a lábát. Azóta sem derült ki, hogy pontosan mi történt. De egy biztos: amint meggyógyultam, Kuku nagy gennyes sebe néhány nap alatt elmúlt és soha többet nem jött elő. Az orvosok is érthetetlenül álltak a „csoda” előtt, végül egyetlen magyarázat állt meg: Kuku lelki beteg lett az én betegségem alatt, a seb ennek a testi tünete lehetett. Akárhogy is volt, drága Kuku, köszönöm, hogy mindig vigyáztál rám. Isten éltessen, maradj még soká köztünk!

Nehéz döntést kellett meghoznunk, ami Kuku életében és persze az enyémben is nagy változást jelentett. Kuku eddig – egy-két kivételtől eltekintve – mindig velem vagy egy másik családtaggal aludt, az ágyunk mellett. Amióta elhoztuk Kukut a tenyésztőtől, csaknem 13 éve, így teltek az éjszakáink. Ez sokat adott nekem, talán ebből is fakadt szoros kapcsolatunk, az a lelki segítség illetve biztonságérzet, amit Kukutól kaptam az éjszakák csendes és sötét világában. De most jött el az a pont, amikor úgy határoztunk, hogy Kuku fájós hátsó lába miatt megérett arra az idő, hogy annyit se lépcsőzzön, amíg este feljön a hálószobába, majd reggel pedig visszamegy az alsó szintre. Régebben sokkal többet tartózkodott az emeleten, de mostanában már csak aludni járt fel. Szépen „megágyaztam” Kukunak a nappaliban, a kedvenc játékát és pokrócát is kitettem neki. Végül eltorlaszoltam a lépcső alját, hogy véletlenül se indulhasson fel egyedül, nehogy a gyengébb lábával lecsússzon a lépcsősoron. Alig telt el néhány perc, zajok érkeztek a nappaliból. Kuku a lépcső aljánál állt, próbálta arrébb lökdösni az előtte tornyosuló akadályt. Miután nem járt sikerrel, kétségbeesetten sírt és nézett fel ránk, hogy segítsünk neki. A szívünk szakadt meg, ahogy ott álltunk a lépcső tetején a családtagjaimmal és Mákkal, a fiatal hallássérült-segítő kutyámmal. Kuku szeméből pedig a végtelen szomorúság áradt. Nagyon igazságtalannak érezhette ezt a helyzetet, mindent próbált megtenni annak érdekében, hogy ő is feljusson hozzánk. Már attól féltünk, hogy pont ezzel az akciójával fog még rosszabbat tenni a lábának, így lementünk hozzá. Nehezen nyugodott meg Kuku, én voltam az egyetlen, aki álomba tudta „ringatni”. Türelmesen kivártam amíg elaludt, de abban a pillanatban, hogy keltem volna fel a földről és indultam volna a hálószobámba, felriadt, kezdődött minden elölről. Tehetetlenségemben végül felmentem az ágyamhoz, abban a reményben, hogy ha „nem veszek tudomást” róla, abbahagyja a kaparászást és a zokogást. Ekkor történt valami, amire nem számítottam: Mák odajött hozzám, megbökött és pacsit is adott, mintha így akarna engem vigasztalni. Ezután magától leszaladt a lépcsőn. Amint elhárítottam a lépcső alján lévő akadályt, lefeküdt Kuku pokróca mellé. Néhány perc múlva óvatosan lekukucskáltam az emeletről, és alig hittem a szememnek. Kuku mélyen aludt, Mák társaságában. Nem tudom, mit csinált Mák, de azóta négy nap telt el, és Kuku minden további nélkül alszik lent egyedül, miközben Mák újra „visszaköltözött” hozzám. Azt már sokszor megtapasztaltam, hogy Mákocska az emberekre pozitív hatással tud lenni, de azon meglepődtem, hogy Kukura is, bár nem ez volt az első hasonló eset. Valamit tud Mák, amit én nem. Szóval, így lett Mák Kuku terápiás kutyája is, nem csak az enyém.

Ami az egészséget illeti, a járvány egyelőre azzal okozta a legnagyobb bajt nálunk, hogy Kuku állapota – sajnos – ismét elkezdett romlani. Hiába teszünk meg érte mindent, az nagyon érződik, hogy a szakszerű fizioterápiája két hónapja félbemaradt. Kuku májusban lesz 13 éves, és rossz volt látni, hogy szegény hétről-hétre egyre nehezebben áll fel, néha kimegy a lába, majd összeesik. Mivel szigorúan betartjuk a karantént, nagy fejtörést okozott számunkra, hogy mi a jó megoldás. Végül, egyeztettünk Évivel, a fizioterapeutánkkal. Megkérdeztük, hogy házhoz jönne-e hozzánk, illetve nagy udvariatlanságnak venné-e, ha be se hívjuk a lakásba, egyáltalán nem kontaktálunk vele. Szerencsére nagyon megértő volt, ezután következett a „forgatókönyv” kidolgozása. Maszkban és kesztyűben jött be az előre kinyitott kapun, a terasznál megállt. Minden felszerelést lefertőtlenített, utána küldtük ki Kukut a kertbe. Mi az ablakon keresztül néztük Kuku gyógytornáját és mágnesterápiás masszázsát. A kezelés után alapos fertőtlenítéssel és felmosással zárult a program. De mindez megéri, Kuku boldogságát látva! Évi még sose járt nálunk, így Kuku először alig mert hinni a szemének. Amikor meghallotta Évi hangját, fertőtlenítés közben, kitörő örömmel csóválta a farkát és ugatással próbálta sürgetni, mintha ezt mondaná neki: – „Siess, ne vacakolj már! Szeretnék Hozzád bújni és tornázni Veled!” Köszönjük, Éva, hogy ilyen helyzetben is számíthatunk Rád!

Mák kutya ma is lenyűgözött. A karantén alatt a legnagyobb kirándulásom a kertbe történik. Délután a levegőn dolgoztam, a napozóágyon olvastam egy szakdolgozatot, az erkély alatt. A mellettem fekvő, higgadt viselkedéséről híres Mák egyszer csak – meghazudtolva önmagát – többször rám ugrott, utána párszor a levegőbe, majd ezt a mutatványt néhányszor megismételte. Az értetlenkedésemet látva, le-felrohangált a teraszra vezető lépcsőkön, utána vissza hozzám kétségbeesetten, lihegve. A pörgésben, útközben felborította a ruhaszárítót a vizes ruhákkal, a kerti asztalt úgy meglökte, hogy majd kiömlött az ital a pohárból. Sőt, a teraszon alvó Kukut is átugrotta (ilyet se szokott csinálni, hiszen Kuku privát zónáját különösen tiszteli). Egyszerűen nem tudtam megfejteni, hogy mi történt Mákkal, így már kezdtem mérges lenni rá, hogy megunta a bezártságot és csak szórakozik velem. Addigra leért édesanyám az emeletről, és kiderült, hogy igaza volt Mákocskának. Anyukám nem tudta, hogy kikapcsoltam a hallókészülékemet, mert eléggé megfájdult a fejem, és szerettem volna minél jobban a munkámra figyelni. Ebből adódóan leszólt az erkélyről: „Eszter! Eszter!”. Persze, így nekem esélyem se volt ezt érzékelni. Mákocska segíteni akart, csak én nem tudtam értelmezni a levegőbe való ugrálását. A névszólítás jelzését régebben megtanítottuk neki, mert ez látványos elem a segítőkutya-bemutatókon, de élesben most fordult elő ilyen helyzet, amikor a magasból szólnak rám. Nyilván az irányt akarta jelezni Mák a felugrálásokkal, pedig ezt nem tanítottuk neki. Úgy látszik, már csak nekem kell elfogadnom, hogy sose szabad kételkednem Mákban.

Azt hiszem, hogy a bezártság legnagyobb haszonélvezője Kuku. Amióta idősödik, csak Mákot viszem magammal a bemutatókra és szemléletformáló programokra, hogy kíméljem az Öregfiút. Kuku látványosan kivirult attól, hogy mindenki állandóan itthon van körülötte. A legnagyobb öröme az lehet, hogy még én se megyek el Mákkal, home office-ben dolgozunk. Ami engem illet: bevallom, hízelgő számomra, hogy egyszerre két segítőkutya lesi a kívánságomat, ha akarnám, se tudnám levakarni őket magamról. Rengeteg szeretetet kapok tőlük. Azt gondoltam, hogy a kialakult aggasztó helyzet ellenére jól bírom a folyamatos itthonlétet, mégis tudattalanul mást sugározhatok ki magamból, mert mindketten sokkal bújósabbak lettek, mint valaha. Ahogy a fotón látható, megkapom tőlük a terápiát. Köszönöm, hogy vagytok nekem, Kiskutyáim!

Nekem ez több mint egy fénykép… Emlékszem, amikor két éve Kukuval és Mákkal voltam egy profi fotózáson, azt gondoltam, hogy az volt az utolsó ilyen közös alkalom. Amióta Kuku öregszik, igyekszem kímélni őt, mert a fotózás fárasztó program lehet a kutyáknak. De a hétvégén Ildi „házhoz jött”, Kuku fizioterápiáján fotózott, és ott örökítette meg rólunk ezt a pillanatot. Kuku közel 13 éves, mégis reménykedem, hogy két év múlva is fog készülni olyan kép, amin épp összebújunk – Kuku, Mák és én…

Rátkai Ildinek nagy köszönet a szuper képekért, Csengő Évának pedig azért, hogy ilyen szakszerűen járul hozzá Kuku állapotának karbantartásához!