Nehéz döntést kellett meghoznunk, ami Kuku életében és persze az enyémben is nagy változást jelentett. Kuku eddig – egy-két kivételtől eltekintve – mindig velem vagy egy másik családtaggal aludt, az ágyunk mellett. Amióta elhoztuk Kukut a tenyésztőtől, csaknem 13 éve, így teltek az éjszakáink. Ez sokat adott nekem, talán ebből is fakadt szoros kapcsolatunk, az a lelki segítség illetve biztonságérzet, amit Kukutól kaptam az éjszakák csendes és sötét világában. De most jött el az a pont, amikor úgy határoztunk, hogy Kuku fájós hátsó lába miatt megérett arra az idő, hogy annyit se lépcsőzzön, amíg este feljön a hálószobába, majd reggel pedig visszamegy az alsó szintre. Régebben sokkal többet tartózkodott az emeleten, de mostanában már csak aludni járt fel. Szépen „megágyaztam” Kukunak a nappaliban, a kedvenc játékát és pokrócát is kitettem neki. Végül eltorlaszoltam a lépcső alját, hogy véletlenül se indulhasson fel egyedül, nehogy a gyengébb lábával lecsússzon a lépcsősoron. Alig telt el néhány perc, zajok érkeztek a nappaliból. Kuku a lépcső aljánál állt, próbálta arrébb lökdösni az előtte tornyosuló akadályt. Miután nem járt sikerrel, kétségbeesetten sírt és nézett fel ránk, hogy segítsünk neki. A szívünk szakadt meg, ahogy ott álltunk a lépcső tetején a családtagjaimmal és Mákkal, a fiatal hallássérült-segítő kutyámmal. Kuku szeméből pedig a végtelen szomorúság áradt. Nagyon igazságtalannak érezhette ezt a helyzetet, mindent próbált megtenni annak érdekében, hogy ő is feljusson hozzánk. Már attól féltünk, hogy pont ezzel az akciójával fog még rosszabbat tenni a lábának, így lementünk hozzá. Nehezen nyugodott meg Kuku, én voltam az egyetlen, aki álomba tudta „ringatni”. Türelmesen kivártam amíg elaludt, de abban a pillanatban, hogy keltem volna fel a földről és indultam volna a hálószobámba, felriadt, kezdődött minden elölről. Tehetetlenségemben végül felmentem az ágyamhoz, abban a reményben, hogy ha „nem veszek tudomást” róla, abbahagyja a kaparászást és a zokogást. Ekkor történt valami, amire nem számítottam: Mák odajött hozzám, megbökött és pacsit is adott, mintha így akarna engem vigasztalni. Ezután magától leszaladt a lépcsőn. Amint elhárítottam a lépcső alján lévő akadályt, lefeküdt Kuku pokróca mellé. Néhány perc múlva óvatosan lekukucskáltam az emeletről, és alig hittem a szememnek. Kuku mélyen aludt, Mák társaságában. Nem tudom, mit csinált Mák, de azóta négy nap telt el, és Kuku minden további nélkül alszik lent egyedül, miközben Mák újra „visszaköltözött” hozzám. Azt már sokszor megtapasztaltam, hogy Mákocska az emberekre pozitív hatással tud lenni, de azon meglepődtem, hogy Kukura is, bár nem ez volt az első hasonló eset. Valamit tud Mák, amit én nem. Szóval, így lett Mák Kuku terápiás kutyája is, nem csak az enyém.
