Kuku a 16. évében jár. Ennek a kutyakornak is megvan a szépsége, mindig ámulattal nézem Kuku életszeretetét és az élethez való ragaszkodását. A hátsó lába öregszik, de a szeme, az arca és az esze a régi, imád a társaság közepében lenni, és főleg enni. Kedvenc elfoglaltságai közé tartozik a fizio- és hidroterápia, a séta – persze, ahol ő diktálja a tempót és a megtehető távolságot. Mák és az egész család igazodik hozzá. Szerencsére nincsenek különös fájdalmai. Pont az a legnagyobb baj a hátsó lábával, hogy nem érzi jól, ezért is áll fel nehezen. Annyira igyekszik Kuku, hogy éjjel is „szól”, ha ki kell mennie a kertbe, nehogy „baleset” történjen, hiszen már nem bírja ki reggelig. Mi igyekszünk legalább olyan jól segíteni neki, amilyen jó segítőm volt nekem Kuku. Ha kell, rámpát barkácsolunk neki, hogy könnyebben le tudjon menni a teraszról, rendszeresen visszük mozgásterápiára. Ugyanakkor tele vagyok félelemmel, hogy észre fogom-e venni és jól fogok-e dönteni, amikor itt az idő. Most még egyértelműen látom Kukun, hogy ha beszélni tudna, ezt mondaná: „Igen, nekem JÓ MÉG AZ ÉLET!”. De ki tudja, mit hoz még a sors…
